Nem lehet nem arról olvasni napi szinten, hogy az ország valamelyik városában, éppen melyik ágazatban és aktuálisan melyik szakmát érintően alakult ki krónikus munkaerőhiány. Néhány hír az elmúlt időszakból:
...a Rába Hotel valamennyi pincére felmondott a közelmúltban...
Minden ápoló felmondott az ajkai Magyar Imre Kórház intenzív osztályán...
Fölmondták az önkéntes túlmunka szerződéseiket a Honvédkórház aneszteziológus és traumatológus szakorvosai...
Megkerülhetetlenné vált a munkaerő-piaci, foglalkoztatási helyzet katasztrofális állapota. Mindenkit érint valamilyen módon, hogy egyre nehezebb megfelelő munkaerőt találni, legyen szó bármilyen feladatról. Már azon is túl vagyunk, hogy a működést veszélyeztetné a dolgozók nagyarányú lelépése. A vészhelyzettől már nem tartani kell, hanem kezelni kellene, mert konkrétan a működésképtelenség állapota alakult ki több helyen és feltételezhető, hogy a nyilvánosságra kerülő esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az, hogy be kell zárni helyeket, le kell állítani egy-egy működő szolgáltatást most még olyan hír, amire felkapjuk a fejünket. A kérdés az, hogy várható-e ezeknek a helyzeteknek a hatására változás a foglalkoztatáspolitika terén vagy csak idő kérdése, hogy megszokottá váljon a dolgozói érdeklődés hiányában elmaradt munkavégzés és ennek mentén, a jövőben egyre többször vehetünk részt olyan szakmai konferenciákon, ahol az ilyen üzemeltetési válsághelyzetek megoldására való felkészítés gyanánt hallgathatunk esetfeldolgozásokból kikristályosított úgynevezett "jó gyakorlat" prezentációkat. A folyamat hosszú volt és több fázisban jutottunk el idáig. De bármikor is tartottunk bármelyik periódusban, elmondható, hogy soha nem alkotta a munkavállalói lét szerves részét a munkaadók oldaláról érkező határtalan nagy megbecsülés. Talán erkölcsi értelemben igen, amennyiben a "meleg kézfogást" vagy a "hátba veregetést", a "köszönöm a munkád" kifejezést, mint leggyakrabban használt formákat, elegendőnek tekintjük a jó teljesítmény elismeréseként. De a biztonságos, kiegyensúlyozott megélhetés szempontjából semmiképpen nem beszélhetünk a dolgozók többségét érintően, az anyagi ösztönzés magas fokáról.
Az elmúlt évtizedekben ciklikusan sok mindent megéltünk már. A rendszerváltás utáni időszakban az volt a mondás, hogy "aki nem dolgozik ne is egyék", a munka nélkül lévő nem érdemel mást, mint büntetést. A munkanélküliekkel szemben tanúsított, súlyosan előítéletes hozzáállás egészen addig tartott, amíg a munkanélküliek tábora a több százezres magasságot el nem kezdte ostromolni. Aztán jött a kisebb nagyobb ingadozásokkal tarkított, de lassan beálló munkaerőpiaci konszolidáció, növekvő foglalkoztatotti létszám. Állandósultak a területi egyenlőtlenségek sajátosságai, jött a sok helyen egyetlen megoldást jelentő közmunka. A jobb megélhetésért kivándorlók tömegének növekedése lassan, de biztosan elvezetett addig, a ma már nagyon is jellemző helyzetig, amikor nagyon sokáig lehet azokat a területeket sorolni, ahonnan hiányzik a munkaerő.
Sokáig azért nem érezhette a munkavállaló, hogy fontos a megtartása, illetve a véleménye, mert a munkaadói szemlélet meghatározója sok esetben az volt, "ha nem tetszik, ami van, akkor fel is út, le is út, majd jön másik ember a helyedre". Inkább az elbocsájtástól való rettegés volt az általános életérzés a dolgozók körében. Jól ismert helyzet, amikor betegség miatt sem mernek sokan távol maradnia munkavégzéstől, mert a hiányzás ténye önmagában felvetheti a szerződésbontás burkolt lehetőségét. A gyakorlatban sokszor megtapasztalható, hogy a munkáltató hogyan tud visszaélni a vélt vagy valós fölényével, amikor nem ismeri fel annak fontosságát, hogy hosszú távra tervezzen a dolgozójával. Korábban csak annak a poziciója volt stabilnak mondható, aki valamilyen többletként hozzáadott értékkel rendelkezett az elvárt alapkompetenciákon kívül és így nehezen pótolhatóvá vált a cégvezetés számára, viszont egyáltalán nem volt könnyű helyzetben egy átlagos munkavállaló, ha az érdekei érvényesítésére törekedett.
A munkahelyi élet meghatározójává vált, hogy a szervezetek vezetői nem tudják a távozók gyorsaságával összhangban pótolni a hiányzó embereket, ráadásul a meglévő állományt is egyre nehezebb a napi rutin feletti - pont az üres álláshelyek miatt keletkező túlmunka miatt - plusz terhek vállalására buzdítani, még akkor is, ha valamilyen "extra" díjazás kapcsolódik a többletfeladatok ellátásához. Ennek a krízishelyzetnek alapjaiban kellene megváltoztatnia a még itthon lévő és hadra fogható munkatársak felé irányuló foglalkoztatói hozzáállást. Szükség lenne olyan "gyorsreagálású" eszközök bevetésére, amelyek adekvát módon alkalmazhatók a kialakult hiányállapotban és használatukkal megfelelő választ lehet adni a felmerülő munkavállalói igényekre.
A munkaerőpiaci statisztikák szerint az elmúlt három évben a reálbérek 21%-kal emelkedtek Magyarországon. A gazdaság termelékenysége (az egy foglalkoztatottra vagy munkaórára jutó GDP) azonban csak szerény 3-4%-kal növekedett, így az alacsony hatékonysággal együtt járó, s a közgazdasági elmélettel makacsul szembeforduló "nagy bérrobbanás" szinte már a gazdasági csodák kategóriájába tartozik....Ha azonban a bérek alakulását nem a munkaerőpiaci statisztikák alapján, hanem a nemzeti számlákban szereplő adatokat használva vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy nincs itt semmiféle közgazdasági csoda...2017-ben a reálbérek gyakorlatilag annyival voltak nagyobbak 2010-hez képest, mint amennyivel a termelékenység növekedett ezen időszak alatt. Itt olvashatod el a teljes cikket.
Az, aki az elmúlt éveket a magyar munkaerő--piaci körülmények között végig dolgozta, esetleg nem is csak néhány évet, hanem akár több évtizedet, az mérhetetlenül „örül, ha él”, fáradt, és tengernyi problémája mellett nincs arra energiája, hogy elhiggye milyen óriási mértékben emelkedett a fizetése az elmúlt években, de ha mégsem, akkor legyen türelemmel egy kicsit és majd megláthatja, hogy milyen sokkal fog nőni a havi keresete. Ha telhetetlen és ez is kevés, akkor pedig csak figyelje meg, hogy hamarosan a munkakörülményei hogyan fognak sokkal jobbá válni.
Bár néhány évvel ezelőtt a közvélemény még hajlamos volt az Y és az 1996 után született Z generációt a munkaerő-piacon mutatott jellemzőik tekintetében egy kalap alá venni, a munka világában egyre nagyobb számban jelentkező legújabb generációról ma már érdemes felderíteni és megállapítani a csak rájuk jellemző értékrendi, felfogásbeli különbözőségeket. Itt olvashatod el a teljes cikket.
A válságok a fejlődés mentén szükségszerűen újból és újból bekövetkező olyan időszakok, amelyekből lehet tanulni, következtetéseket levonni és a tanulságokat a jövőre nézve hasznosítani. Ha ez sikerül, akkor megtörténhet, hogy megerősödve vághatunk bele a folytatásba és sikeresebben készülhetünk fel egy következő nehéz helyzettel való megküzdésre. Ha nem változtatunk semmin, csupán a túlélésre játszunk, hiszen "egyszer minden rossz elmúlik", akkor csak a szerencsénken fog múlni, hogy milyen nagy áldozatvállalással fog járni egy soron következő válsághelyzet elviselése, azaz pusztán elszenvedői és nem alakítói leszünk - a témánál maradva - a munka világát érintő és ahhoz kapcsolódó közös ügyeinknek.