Azok emlékére, akik már előre mentek és vigyáznak a hátramaradottakra. És azoknak, bátorításul, akik azt gondolják minden, ahogy van, úgy kell lennie. 1. rész és a 2. rész

A kelleténél hamarabb érkezett a világra. Ennek bizonyára több oka volt. A sok stressz, ami szülei közös életének indulását nehezítette vagy az a tény, hogy évekkel korábban egy gyerek már megfogant, de nem tartották meg. Ha spirituális szinten keressük a magyarázatot, akkor ez volt az első próbatétel. Gyors megérkezés és hosszú kitartó küzdelem az életben maradásért. Négy hónap kórház, inkubátor, számtalan kedvezőtlen helyzet, betegségek, fertőzések. Anyja egészségügyi problémái is bőven megjelentek már ebben az időben. Aztán nem sokkal a szülés után ki is kellett pakolni méhet, petefészket, mivel egy súlyos vérzéssel járó életveszélyes állapotba került. Egy kisbaba általában öröm és boldogság forrása. Ez nem volt másképpen az ő családjában sem. A szűkebb és tágabb rokonság nagy elragadtatással konstatálta, hogy milyen aranyos baba, aki a korai születés viszontagságait hátrahagyva, mindenki örömére szépen fejlődött. Mire megszületett, addigra korban hozzá közelálló már nem nagyon akadt a családban. A szülei sem voltak fiatalok, az előző házasságaikból született fiúk is nyolc-tizenkét évvel voltak idősebbek, az unokatestvérek esetében is hasonló volt a helyzet. Óvták nagyon a felnőttek, a gyerekek, a legkisebbnek jutó törődés miatt irigyelték a helyzetét. Mondhatni zavartalan boldogságban teltek a korai évek, de miközben őt rajongás vette körül, a három fiúban komoly csaták zajlottak annak elviseléseként, hogy ők háttérbe szorultak. Sőt egyenesen le is mondtak az érzelmi támogatásukról a szüleik, vagy csak a fizikai szükségleteik biztosítására korlátozták a velük való foglalkozást. De ez nem számított kirívó esetnek, inkább felelt meg az akkori időkben szokványos hozzáállásnak, ha az emberek elváltak, új családot alapítottak.

Mivel ő ebbe született bele, soha nem érezte furcsának, hogy anyja fiát nem látogatja a saját apja, nem viszi el magához, pedig annak a férfinak soha nem lett másik gyereke annak ellenére, hogy újból megnősült, elvett egy nőt, akinek szintén volt egy fia már az előző házasságából. Apja egy lépést sem ment a két fia után és nem is szorgalmazta, hogy őt látogassák a fiúk. Így hiába volt három testvére, mondhatni egyet sem sikerült igazán közelebbről megismernie. Anyja fia a lehető legrövidebb időt töltötte a családdal, a maga útját járta. Apja fiaival még kevesebb kapcsolata lett, gyerekként az utcán sétáltak el egymás mellett. Viszont volt rengeteg nagynéni, nagybácsi, unokatestvér, családi programok, közös ünnepek. Ahogy az lenni szokott a nagy családokban, persze adódott szép számmal családi viszály is. Főleg apja testvérei voltak fogékonyak egymás megtagadására, ha konfliktus keletkezett egy-egy hozzátartozó elhalálozása után. Ilyenkor illett két vagy több részre szakadni és azután az egyes felek csak a közvetítőn keresztül érintkeztek. A hírvivő rokon volt az a szerencsés, aki a marakodáson felülemelkedve bejáratos maradt a viszály által érintett táborokba. Tehát, az évről évre változott, hogy a családtagok mely csoportja beszélt vagy éppen nem beszélt egymással. Ezt gyerekfejjel nehéz volt nemcsak megérteni, hanem követni is.

Kívülről egy átlagos családnak tűntek. A szülők dolgoztak, a gyerekek cseperedtek. Az első évek meghatározó emlékei közül maga az érzés maradt meg leginkább, hogy nagyon szereti az őt körülvevőket. Eközben a vele egy háztartásban élő testvérével állandó magatartásbeli problémák voltak a suliban. Nehezen viselte, hogy nem kap elég figyelmet, így mindig benne volt minden balhéban. Anyja szégyenkezve tett eleget az osztályfőnök menetrend szerinti behívásainak. Ehhez képest, amikor az imádott  lány végre iskolába került és jó tanuló, szorgalmas, jól viselkedő nebuló lett, akkor megkönnyebbülés, már-már valamiféle felszabadultság lett úrrá a szülőkön, mivel végre csak pozitív visszajelzést kaptak a tanároktól.

Még alsós volt, amikor a családi működés menete időről időre kibillent a megszokott ritmusából. Ilyenkor anyja kórházba került, apja rutintalanul, nehézkesen küzdött a munka, a háztartás és a két gyerek ellátásával. Gyakran szükség volt az anyai nagymama besegítésére is. Még nem volt tíz éves, amikor anyja rokkantnyugdíjas lett. A huszonöt ledolgozott év után járó nyugdíj csekélysége, a család boldogulásának előmozdítása kikényszerítette, hogy apja éveken át a hét minden napját munkával töltse. A '80-as években, míg az ő élete egyre inkább a tanulásra koncentrált, addig szülei hétköznapjai nem szóltak másról, mint az anyját állandóan utolérő betegségekről, kezelésekről, műtétekről, valamint apja heroikus küzdelméről, miszerint a munka mellett megvalósítsa azt az álmát, hogy telket vegyen, házat építsen, kertészkedjen és állatokat tartson. Anyja fia még nem volt húsz éves, amikor úgy menekült ki ebből a néha nagyon is dramatikusan zajló családi életből, hogy szakmát szerezve, munkába állva gyorsan megnősült. Két év múlva az első, rá két évre pedig második fia is megszületett. A valaha rosszul tanuló, zűrös fiúból, hamar példás családapává váló felnőtt lett. A nagy tesó relatív korai lelépése otthonról az addig is ambivalens kapcsolatukban uralkodó távolságot csak növelte és a felszínen túl nem is szövődött közöttük semmilyen testvéri összetartozás. 

Egyedül maradt anyjával és apjával és a szülők egyre nyomasztóbb felnőtt problémáival, amelyek számára értelmezhetetlen zavarosságot jelentettek. Egyre nagyobb szorongással töltötte el az a tudat, hogy anyját bármikor elveszítheti szívproblémájának következményeként kialakuló valamelyik rosszullétének eredményeként. Apjának sem ideje, sem tehetsége nem volt arra, hogy lányának feldúlt lelkivilágával foglalkozzon. Ha mégis erre adta a fejét, akkor maximum addig jutott el, hogy feleségét hibáztassa és bűntudatot keltsen benne azért, amiért a kialakult élethelyzet lányuknak megnehezíti a felhőtlen gyermekkor megélését.