Azok emlékére, akik már előre mentek és vigyáznak a hátramaradottakra. És azoknak, bátorításul, akik azt gondolják minden, ahogy van, úgy kell lennie. 1. rész

Az ötvenes évek második felében apja és anyja megházasodott, de még nem egymással. A rossz nyelvek szerint apja azért vette el első feleségét, mert nemes egyszerűséggel mondva, felcsinálta. Ha hinni lehet a családi elbeszéléseknek, akkor a szülői, főleg a mélyen vallásos anyai ráhatás következtében nem volt kérdés, hogy mi a férfi kötelessége, ha már ilyen helyzetbe hozta a kiválasztott nőt, aki ráadásul egy tízessel volt idősebb nála. Így az egyetlen fotója apja fiatal felnőtt korából és apai nagyszüleiről is azt a pillanatot örökítette meg, amikor a család és a tágabb rokonság éppen túl van apja elsőszülött fiának a keresztelőjén. Azt mondták mindig, hogy ez nem volt jó házasság, de apja, ahogy másról sem, erről sem beszélt neki soha életében egy mondatot sem. Amit valaha is megtudott az első feleséggel kapcsolatos körülményekről, azt mind anyjától tudta meg. Nem értette, hogy miért kellett még egy fiút összehozni ebben a kapcsolatban, ha annyira rossz volt. Erre mindig az a - semmire sem jó - válasz érkezett, hogy abban az időben másképpen voltak a dolgok. Nem tulajdonítottak sokat a szerelem fontosságának és nem is nagyon volt minta a háború előtt született nemzedék számára arról, hogy a lelki egymásra hangolódás, a közös rezonancia és az ebből kifolyólag megélt boldogság központi elemévé kellene, hogy váljon egy jól működő házasságnak. A múlt század első felében nem vitték túlzásba a családi életre, a házaséletre való mélylélektani - egyáltalán bármilyen szintű - nevelést. Apja akkor lépett le a családtól, amikor kisebbik fia még csak pár éves volt. Így az semmilyen emlékképet nem tudott felidézni róla felnőtt korában. Nem is tekintette apjának, teljesen jogosan. A nagyobbik gyerek egész életét úgy élte le, hogy nem tudta megbocsájtani apja árulását, cserbenhagyását.  Azért sem, mert ugyan nem laktak apja és fiai két saroknál távolabb egymástól, de amikor nevelőapja lett a gyerekeknek, a biológiaival való szoros kapcsolatot senki sem erőltette, már legalábbis a felnőttek közül, hiszen csak azoknak fájt a távolság, akiket a gyerekkorból adódóan gyötörtek a saját apjuk iránti kétségek és vágyak.

Anyja nem volt még húszéves, amikor férjhez ment, kevésbé szerelemből, inkább azért, hogy minél hamarabb elkerüljön a rajta élősködő családjától. Ez idő tájt már túl volt egy mindent elsöprő - kicsit plátói - szerelmen, amelyről halála után is csupán homályos mozaik darabkák meséltek részleteket anélkül, hogy összeállt volna belőlük a teljes történet. Az áldottnak nem mondható frigyben a gyerek eleinte nem akart összejönni, de mire huszonkettő lett, addigra karjában ringathatta kisfiát. Az anyaság örömmel töltötte el, de a kapcsolat továbbra sem volt boldog. Férje mindenhol volt, de legkevésbé otthon. Sokáig anyósánál húzták meg magukat, aztán lakás is lett, amiben végre magában lehetett a háromtagú család. Ez a házasság sohasem lett jó, ahogy már a legelején sem. A férj kicsapongó, italozó, nőket hajkurászó fiatalos hevülete nem csappant meg az idő előrehaladtával sem. Nem csoda, hogy válás lett a vége. Ezt egyedül a közös gyerek sínylette meg, aki rajongott mindkét szülőjéért. Évekre nélkülözni kényszerült az apja társaságát, bár az sokszor megígérte, hogy megy érte, de nem ért oda mégsem. Rendszeres kapcsolat jóval később, csak a fiú felnőtt korában alakult ki kettejük között.

A hatvanas évek közepe tombolt, amikor szüleit összehozta a sors a rögös útjukon. Apja már túl volt a válásán, otthagyta régi családját. Anyja éppen állandó veszekedéssekkel tarkított válófélben töltötte napjait. Nagy lelki, idegi megterhelést jelentett számára, hogy a szakítás mocskolódással tarkított bírósági procedúrájával megküzdjön. Közben lakást, abban mindent hátrahagyva kimenekült végre fiával az élhetetlen kapcsolatból.

Nyár volt. Abból is olyan, amikor leginkább az ember a víz mellett viseli el a meleget. Anyja és apja véletlenül futottak össze a szabadságuk ideje alatt, miközben a gyerekeikkel strandoltak a nagy hőségben. Semmi különös nem történt, teltek a percek és jól érezték magukat a másik társaságában. Anyja ezt évtizedekkel később úgy idézte fel, hogy ott és akkor tudatosult benne, hogy mennyire hiányzott már neki a régen nem látott férfi és milyen nagy örömöt érzett, amikor egyszer csak meglátta. A nyár és még több hónap telt el, mire a lassú udvarlás célt ért és egy késő novemberi, esti andalgásban elcsattant az első csók.

A mondás szerint a szerelem mindent legyőz. Az ő szülei esetében volt is mit, hiszen végtelenül csórón, puszta fenékkel kerültek össze és lépésről lépésre haladtak előre. A közös albérletbe költözéssel nem kellett hosszú időt eltölteni, mivel nem volt sok mindenük, csak a legszükségesebb dolgok álltak rendelkezésükre az elindulásnál. A családjaik nem osztoztak az ő lelkesedésükben. Szinte egymásra licitálva utálkozott a választott párjukra a tágabb rokonság mindegyikük oldalán. De volt szeretet, öröm egymásban és ennek köszönhetően egy terhesség is lett hamar, amelyet a lehetetlen körülményekre való tekintettel nem tartottak meg, kockáztatva azt, hogy lesz-e még következő alkalom. Csak magukra és egymásra számíthattak, mint oly sokszor még a közös életük során. Ez volt az ő erősségük olyankor is, amikor éppen elbizonytalanodtak valamiért a sorsuk összefonódásának értelmében. Tisztelték és támogatták egymást, miközben rengeteg kompromisszumot is megkötöttek annak érdekében, hogy hajójuk ne fusson zátonyra. Jól kiegészítették egymást. Olyan párost alkottak, akik mint a mágnes vonzották magukhoz a barátok, ismerősök hadát, mert jó volt a közelükben lenni, jó volt velük egy csapatban játszani. Az összes nehézség ellenére meghittségben teltek az évek és már a közös utód utáni vágy is motoszkálni kezdett bennük. A házasságkötésük utáni harmadik évben jelezte érkezését a várva várt gyermek. Mindketten annyira szárnyaltak, hogy akkoriban nehéz volt őket lekörözni a vidámság és az elégedettség tekintetében. Mivel a fiús szülőséget már megtapasztalták, egybehangzóan döntöttek úgy, ez sok mindenben így működött náluk, hogy csak lányuk születhet. Ezt olyan komolyan gondolták, hogy a terhesség végén sem foglalkoztak azzal, hogy hogyan hívják a gyereket, ha mégis fiúnak merészel születni. Anyja szintén sokat emlegetett, legmarkánsabb életérzése is ebből az időből származott. Apja rajongással kísérte a babavárás minden pillanatát. Tenyerén hordta, teljesítette összes kívánságát feleségének, akinek ez a várandósága önmaga számára is egy hatalmas örömforrássá változott.

Magyarországon a jogrendszer alapja az Alaptörvény, amelyben a "Szabadság és felelősség" elnevezésű rész foglalkozik az alkotmányos alapjogokkal, többek között az otthon védelmével.

XXII. cikk
(1) Az állam jogi védelemben részesíti az otthont. Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa.
(2) Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését, továbbá a közterület közcélú használatának védelmét az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.
(3) Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.

Itt lenne az ideje annak, hogy a jelenlegi kilakoltatási gyakorlat folyamata és a hajléktalanság, mint szociális probléma kezelésének eszközrendszere, minden oldalról felülvizsgálatra kerüljön és megszűnjön az az eljárásrend, amelynek minden eleme nélkülözi a humánus, támogató attitűdöt, így emberek, családok sok esetben úgy kerülnek ki az otthonaikból, hogy a számukra - körülményeikre tekintettel lévő - megfelelő elhelyezés nem áll rendelkezésre. 

Az Igazságügy Minisztérium tavaly ősszel úgy becsülte, hogy több mint 30 ezer lakás vagy ház esetében fordulhat elő, hogy sikeres árverés után kiteszik a lakókat, ha önként nem költöznek el. Már ez is rettenetesen magas szám, de a valóság még rosszabb lehet, a késedelmes jelzáloghitelek száma ugyanis tavaly 120 ezer körül volt, és nincs okunk feltételezni, hogy érdemben változott volna a helyzet azóta. Itt olvashatod el a teljes cikket.

A hajlékkal rendelkezés általános és kézzelfogható üzenete az, hogy aki birtokol valamilyen, stabilnak nevezhető lakhatást, annak a társadalmi beilleszkedés szerinti elvárások szintjén rendben van az élete. Az alapvető szükségletei kielégítettek, nincs kitéve az időjárási viszontagságoknak, a személyes, intim higiéniai tevékenységeit emberhez méltó körülmények között végezheti.

hajlék (főnév)
- Kisebb lakhely; fedéllel ellátott ideiglenes tartózkodási hely. Tanyán épített kisebb házikó, szoba.
- Menedéket adó hely. Nyugalmat, biztonságot nyújtó fedél, védett tér.
- Méltó hely; a kellő körülményeket biztosító épület.
Eredet [hajlék < ómagyar: hajlak (hajlék, alvóhely) < hál + lak (főnév)]

Ha az alapszóhoz hozzátesszük a fosztóképzőt, akkor egyből kiolvasható, hogy valaki vagy valami annak a híján van, amit az alapszó jelöl, azaz hajlék+talan, azt jelenti, hogy lakhely, menedéket adó hely, méltó hely nélkül lévő valaki. Tehát a hajléktalan ugyanolyan ember, mint bárki más, annak az uralkodó megítélésnek a dacára, amely szerint olyan személy, akit előszeretettel szokás a köznyelvi megfogalmazásban, lealacsonyító hangnemmel, pusztán a "csöves" kifejezéssel illetni. Olyan illetőnek, akiről az általánosan elterjedt nézet az, hogy mivel strukturált időbeosztással nem rendelkezik, bőven van ideje "csövezni". Mintha ez a tevékenység úri huncutság lenne. Biztosak lehetünk abban, hogy az emberek közül senki sem úgy kel fel reggel, hogy kinéz az ablakon, vesz egy nagy levegőt, majd azt mondja, hogy „én mától hajléktalan leszek” azért, mert olyan jó lenne a sarki bokorban ébredni minden reggel. Bárhova is születünk, bármilyen hatások is érnek bennünket életünk során, az egyik alapvető hajtóerőnk az, hogy a fiziológiai szükségleteink ki legyenek elégítve és közben folyamatosan a biztonságot és a védelmet igényeljük, keressük. Ez után következhet bármi más.

A tavalyi adatok szerint több mint 70000 embernek nincs érvényes lakcíme, ebből majdnem 5000 kiskorú. Az érvénytelen lakcímmel rendelkező emberek 41 százalékának a legutóbbi bejelentett lakcíme Budapesten volt, ezt jelentősen lemaradva követik az olyan nagyobb városok, mint Miskolc, Debrecen, Pécs és Szeged.

A Város Mindenkié és az Utcajogász álláspontja szerint a lakcím nélküli vagy problémás lakcímmel rendelkező emberek helyzetének megoldása az, ha minden ember élni tud a lakcímhez való jogával. Ehhez a kormánynak és az illetékes minisztériumoknak a következő lépések megtételére van szükség:

1. Kötelezzék a lakcímbejelentést intéző járási hivatalokat arra, hogy tartsák be a törvényt és engedjék, hogy az bérlők élhessenek a lakcímhez való jogukkal. A hatályos törvény szerint, ha egy albérlő rendelkezik egy két tanú által aláírt vagy ügyvéd által ellenjegyzett lakásbérleti szerződéssel, nincs szükség a szállásadó külön hozzájárulására a bejelentkezéshez.
2. A hajléktalanellátó intézményekhez hasonlóan törvényben kötelezzék a családok átmeneti otthonait és a munkásszállókat, hogy 10 nap ott tartózkodás után jelentsék be a náluk lakó személyeket és családokat.
3. Tegyék kötelezővé a szállásnyújtással foglalkozó cégeknek és magánszemélyeknek, hogy a tulajdonukban lévő lakások bérlőknek biztosítsák a bejelentkezési lehetőséget.
4. Utcán élő emberek esetében tegyék lehetővé, hogy bejelentkezhessenek abba a szociális intézménybe, amely az ellátásukat végzi (pl. nappali melegedő).
5. Módosítsák a családok és gyermekek ellátására vonatkozó jogszabályokat úgy, hogy lakcím hiányában a család vagy egy szociális szakember nyilatkozattal igazolhassa, valójában hol élnek. Itt olvashatod el a teljes cikket.

Azért, hogy a hajléktalanok körülményeiről átfogó képet alkothassunk, minden évben készül  egy adatfelvétel a Február Harmadika Munkacsoport jóvoltából. Fontos tudni, hogy a február harmadikai felmérések nem hajléktalanszámlálások. A kérdőíves lekérdezés azokra az emberekre terjed ki, akik a szállókkal, vagy az utcai szolgálatokkal éppen akkor kapcsolatban állnak. A rendszeresen elvégzett adatgyűjtés egyik fontos célja, hogy támpontot adjon a hajléktalanok számára nyújtott ellátások fejlesztése érdekében.

A hajléktalan-ellátás mellett egészen más segítő rendszerekre is szükség lenne. Európában is egyedülálló módon, immár a 20. alkalommal került sor idén február 3-án az országos hajléktalan adatfelvételre. A Február Harmadika munkacsoport szakértőinek becslése szerint egy téli napon legalább 14 ezer ember van hajléktalan helyzetben Magyarországon, közülük 10 ezer ember valamilyen hajléktalan szálláson, 4 ezer ember közterületen alszik. Döntő többségüknek a jelenlegitől teljesen eltérő segítségre lenne szüksége: 4000 főnek lakhatási támogatásra, 7000 főnek lakhatási és egyben szociális támogatásra lenne szüksége, s ezzel önállóan is képes lenne lakni, 700 ember ápolást-gondozást nyújtó intézményi ellátásra szorulna. A jelenlegi szociális szállásnyújtás valamilyen formája mintegy 2300 ember állapotának felel meg. Itt olvashatod el a teljes cikket.

A hajléktalanság kriminalizációja nem új jelenség. 2010 után vált látványossá a folyamat. 2011 áprilisában került elfogadásra egy fővárosi önkormányzati rendelet, amely szerint szabálysértés a "köztér életvitelszerű lakhatás céljára történő használata". Az elmúlt évekhez jól illeszkedő új állomás az Alaptörvény idén nyáron elfogadott azon módosítása, amely a hajléktalanság tiltásáról szól. Október 15-étől szabálysértést követ el az, aki életvitelszerűen tartózkodik közterületen.

Mellőzni kell a szabálysértési eljárás megindítását és helyszíni figyelmeztetést kell alkalmazni, ha az elkövető a rendőr felszólítására az elkövetés helyét elhagyja, vagy az elkövető a jelenlévő hatóság vagy más szerv vagy szervezet felajánlott segítségét elfogadva együttműködik a hajléktalan személyek részére fenntartott ellátások igénybevétele érdekében. ...akit 90 napon belül 3 alkalommal a szabálysértés elkövetése miatt a helyszínen figyelmeztettek, azzal szemben az újabb elkövetéskor a szabálysértési eljárás megindítása nem mellőzhető. Itt olvashatod el a teljes cikket.

A hajléktalanság, a lakhatási nehézségek problematikája társadalmi közüggyé kell, hogy váljon. Nincs olyan szociálisan hátrányos élethelyzet, amelyben ne lehetne felfedezni az egyén vagy a család helyzetét alapjaiban meghatározó, a lakhatás körülményeihez köthető kedvezőtlen sajátosságokat.

A Város Mindenkié (AVM) csoport 2009 augusztusában alakult olyan hajléktalan emberek és szövetségeseik részvételével, akik tenni akarnak egy egyenlőségen alapuló és igazságos társadalomért. A csoport tagjai hajléktalan, hajléktalanságot megtapasztalt és lakásszegénységben élő emberek és biztos lakhatással rendelkező szövetségeseik.

A radikális szociális munka fókusza kiemelten foglalkozik a lakhatási szegénység igen összetett problémahalmazával és a felmerülő kérdésekre közérthető kampányok felvállalásával is igyekszik konstruktív, kézzelfogható válaszokat javasolni a döntéshozók számára.

8. Lakásmenet - Otthonunk az életünk! Mert lakás nélkül nincs méltóság, biztonság, család, egészség, élet. Van megoldás a lakhatási válságra és Te is tudsz tenni érte - gyere el a Lakásmenetre! Követeld velünk, hogy senkit ne lehessen megfelelő elhelyezés nélkül az utcára rakni! Az utcán élőket segítsék, ne büntessék!

Baj van. Biztosan mindenkinek mást jelent az a jelentéstartalom, hogy nincs valami rendben és az is, hogy a kialakult helyzetet mikortól lehet jelen időben rossznak minősíteni. Mikor mondjuk azt, hogy még csak a nem megfelelő helyzet előállása előtti állapotban vagyunk, vagy ítéljük úgy, hogy már sokkal korábban is előállt, az egyszer csak jól felismerhető, kedvezőtlen körülmény, de a perifériára szorítva azt, távol tartottuk magunkat az észlelésétől. Mindenesetre a ráutaló jeleket nem árt figyelni és összegyűjteni. Sokan azért gondolják, hogy még nincs baj, mert a megszokott életükön sikeresen kívül tudják tartani a számukra zavaró jelenségeket. Hangoztatni is szokás, hogy "csak semmi politika", illetve gyorsan elhárítják a feléjük irányuló kényelmetlen kérdéseket azzal, hogy "politikával nem foglalkozom". Az emberek többsége nincs képben, hogy éppen mi történik ezen a fronton körülötte. Van a (szak)embereknek azon csoportja, amelynek nem érdeke - azaz nem származik előnye, ha az őt körülvevő realitásokkal is foglalkozik - észrevenni, hogy az a terület, amiben szakmaiságát kifejti, már régen nem politikamentes és nem független a politikai diskurzusok által keltett hullámoktól. Különösen érdekes a különböző, valamennyire zártan működő csoportok tudatosan meghatározott azon működési elve, amelynél úgy kezdődik a csoportidentitás megfogalmazása, hogy "nem politizálunk" és kérik minden politikához köthető tevékenység mellőzését. Egyre fogy azok látható tábora, akik a napi szinten hallott, illetve látott eseményeket, azok kedvezőtlen hatásait a történések konkrétumainak értelmezésén túl, attól eltávolodva, képesek egy tágabb összefüggésben elhelyezni és értelmezni a jelenségeknek, valamint a folyamtoknak a jövőt befolyásoló tényezőit.
Baj van, méghozzá nagyon nagy baj. Baj van körülöttünk és baj van velünk, bennünk. Elsőként azért, mert a külvilág, ahová privát szféránk is be van kötve, ahol jól felépített életünk egy része zajlik, amiben társadalmi érintkezéseinket megéljük, át van itatva a politika izzadságcseppjeivel, annyira igyekszik a politika eldönteni - többek között - minden olyan szakmai kérdést is, amely az életünk színtereinek sajátosságait meghatározza. Aztán meg azért, mert észlelni észleljük a nem frankó dolgokat, de vagy tehetetlenül nézünk ki a fejünkből vagy van, amikor egyenesen be is dugjuk a homokba a fejünket, hogy ne is lássuk azt, ami körülvesz bennünket.

Baj van. Ezt mutatja több olyan hír is az elmúlt hetekből, amely az iskolák élére politikailag inspirált módon kinevezett vezetőkről és azok áldatlan tevékenységéről, illetve iskolán belüli konfliktusok nem megfelelő kezeléséről szólt. Egy ismeretlen pedagógus szerint sokkal nagyobb a baj, mint amennyi látszik belőle. Az a tény, hogy több ezer pedagógus hiányzik a rendszerből, már önmagában felveti a biztonságos üzemmenet megvalósításának lehetetlenségét. Ebben a környezetben a diák és a tanár, mint jogokkal rendelkező individuum nem jelenik meg. Maradnak a számok, a papírra leírt teljesített mutatók, a megemelt óraszámok, csoportösszevonások, szakszerűtlen helyettesítések. Jellemzővé válik az egyre feszültebb iskolai légkör, a sok esetben enervált és a kiégés jeleit mutató pedagógus, a gyakran ideges, a gyermeke jövőjéért aggódó szülő és nem utolsó sorban, ebben az egész kaotikusnak tűnő helyzetben eligazodni nehezen tudó tanuló.

Jó lenne, ha végre mindenki rádöbbenne arra, hogy tényleg baj van, ezt már nem lehet elfedni. Nyíljon fel végre a „szakemberek”, a szülők szeme, hogy ez így nem mehet tovább. Közel másfél millió gyerek sorsa van veszélyben! Itt olvashatod el a teljes cikket.

Baj van. Ez az óvodák életével foglalkozó híradásokból is kiderült, hiszen van, ahol politikai kérdéssé tudott válni az óvoda intézményvezetői pályázatának elbírálása.

...a testület végül elutasította az egyetlen alkalmas jelölt pályázatát a helyi egyesített óvoda vezetésére. A döntés után az az abszurd helyzet áll elő, hogy az óvodában helyettes sincs (nyugdíjba vonul), azaz az óvoda egy időre vezető nélkül marad, miközben mindjárt kezdődik a nevelési év. Itt olvashatod el a teljes cikket.

Ideális helyzetben elsősorban szakmai teljesítménye miatt és motivációjának, ambíciójának köszönhetően gondolja valaki saját magáról, hogy megpályázik egy nyilvánosan meghirdetett intézményvezetői álláshelyet. Eddig simán szokott menni a történet. Nem kell mást tenni, mint a kiírás szerinti feltételeknek megfelelő pályázati anyagot határidőre elkészíteni és benyújtani. Utána általában egy bizottság feladata, hogy a formailag megfelelő pályázatok készítőinek szóban is lehetőséget adjon a pályázatban vázolt tartalmi elemek ismertetésére. Majd a bizottság rangsorolja és a döntéshozóknak javaslatot tesz a pályázatokra vonatkozóan. A döntéshozó pedig eldönti, hogy kit nevez ki. Nem szokott vezető hírré válni az, amikor rendben zajlik egy kinevezési procedúra, azaz a pályázó szakmai rátermettsége bizonyított, emberi kvalitásai szerint jó vezető vagy nagy valószínűség szerint jó vezetővé válhat majd a vezetői pályafutása során, ráadásul a jogszabályi előírásoknak megfelelően bevont egyéb testületek, akár külső szakmai szervezetek is támogatják a pályázó kinevezését az adott pozícióra. A probléma és a sajtónyilvánosság ingerküszöbét elérő helyzetek akkor szoktak kialakulni, amikor valahonnan felbukkan egy szakmailag és/vagy emberileg kevésbé alkalmas aspiráns a feladat elvállalására és a végső döntést kimondók belső meggyőződésükből kifolyólag indíttatást éreznek, vagy a megfelelő helyről ösztönzést kapnak arra, hogy ne foglalkozzanak a szakmai érvekkel és indokokkal, hanem az egyéb szempontokat vegyék figyelembe döntésük meghozatalánál.
Baj van. Mostani hír az is, hogy az "Óvodai nevelés országos alapprogramját" nemrégiben, a szakmai egyeztetések lefolytatása nélkül módosították. A változtatások szeptembertől lépnek életbe.

A július 25-én kiadott módosítás szerint az óvoda: a gyermek nyitottságára épít, és ahhoz segíti a gyermeket, hogy megismerje szűkebb és tágabb környezetét, amely a nemzeti identitástudat, a keresztény kulturális értékek, a hazaszeretet, a szülőföldhöz és családhoz való kötődés alapja. Itt olvashatod el a teljes cikket.

Baj van. Akkor is, amikor egy széles nyilvánossággal rendelkező, a közvéleményt jelentős módon befolyásoló műsorban az óvodai korosztály nevelése kapcsán abban a kontextusban jelenik meg a keresztény nevelés fontossága, miszerint akkor, ha "kereszténnyé nevelik a fiúkat, lányokat, akkor azokból nem lesz buzi meg leszbikus". A teljes műsort itt tekintheted meg.

Baj van. A legfrissebb hírek szerint tanúi lehetünk annak, hogy hogyan lehet az egyetemek autonómiájába és szakmai életébe beavatkozni, gond nélkül, pusztán a politikai szándék által vezérelve. Egy kormányrendelet tervezete szerint - új hallgatók felvételével - nem indulhat képzés a társadalmi nemek tanulmánya szakokon (genderszakon). Eddig érdemi vitára és az érintettek - valódi párbeszéden alapuló - megkérdezésére nem került sor, huszonnégy órát kaptak az egyetemek arra, hogy véleményezzék a tervezetet.

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM
SAJTÓKÖZLEMÉNY
Budapest, 2018. augusztus 10.
A társadalmi nemek tanulmánya mesterképzés felmenő rendszerben történő megszüntetését célzó rendelettervezetről az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) a Magyar Rektori Konferencia (MRK) közvetítésével szerzett tudomást. Egyetemünk a rendelkezésre álló véleményezési határidőn belül megfogalmazta a tervezettel kapcsolatos észrevételeit az MRK részére.
A társadalmi nemek tanulmánya mesterszak képzést az ELTE 2017-ben, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság eljárását követően, a fenntartó minisztérium által engedélyezett szakként indította el. A képzés megszüntetését az ELTE nem tervezte, az esetleges további szakmai egyeztetésekre Egyetemünk nyitott, ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy a fenntartó minisztérium jogosult a képzési portfólió felülvizsgálatára, ezen belül egyes képzések megszüntetésére is. Ezzel összhangban a fenntartó döntését Egyetemünk tudomásul veszi és tiszteletben tartja, egyúttal fontosnak tartjuk, hogy a témakörben lehetőség szerint érdemi szakmai vita folyhasson le.
A végleges szabályozás megjelenéséig, illetve a rendelet indokolásának megismeréséig az ELTE nem kíván a fentieken túl a témában állást foglalni.

Az ELTE Társadalomtudományi Karának a Társadalmi nemek tanulmánya mesterszak megszüntetésének tervével kapcsolatos tájékoztatását itt olvashatod el.

Baj van. Ezek a történetek - a teljesség igénye nélkül - az intézményrendszerben időről időre felbukkanó, már kirívónak sem nevezhető, megszokott helyzetek, legyen szó egészségügyről, köznevelésről, felsőoktatásról, a tudomány világáról, a kultúra, a közművelődés vagy akár a szociális területről. Aki nyitott szemmel és füllel jár-kel a világban sokszor találkozik hasonló szituációkkal.
Baj van. Hol vagyunk már attól a nemes egyszerűségtől, hogy csak a szakmai munkára lehessen koncentrálni, illetve arra, hogy szilárdan elkötelezett munkatársakkal lehessen jól működő szakmai teameket létrehozni. Jól ismert tény, ha megvizsgáljuk bárhol a belső működést, akkor láthatóvá válik, hogy alig tudja az intézményhálózat ellátni az alapfeladatait. A fiatalok számára nem vonzó a közszférában dolgozni és az "öregek" közül is, aki megteheti lelép, így a tapasztalt szakemberek elvándorlásával is meg kell küzdeni.

Persze a gépezet nem úgy hatol át rajtunk, mint kés a vajon. Néha megakasztja a fogaskerekeket egy-két tiltakozás, erőtlen jajkiáltás. Már akkor sejteni lehetett, hogy baj van, amikor a méltatlan és megalázó vegzálások a "renitens" civil szervezetek felé irányultak. Ha nem voltak elég erősek, leginkább fejben és mentálisan, akkor elvéreztek és feladták a hiábavaló küzdelmet a hatalommal szemben.
Baj van. Mert nem tudhatja senki sem, egyik szervezet sem, hogy éppen mikor és mi okból kénytelen a rendszerrel szemben megvédeni saját magát és azokat, akik érdekében cselekszik, ellátja a feladatait. Ha valaki abba a helyzetbe kerül, hogy védekezni kényszerül, nincs más választása, mint - összeszorított foggal, leszegett fejjel, méltóságát elveszítve, alig hallhatóan - megpróbálni kiállni az igazáért.
Baj van és még ennél is nagyobb baj lesz, ha nem hihetünk a gondolatok öncenzúrázása nélküli, az intellektuális szégyenkezést mellőző létezés, mindenki számára joggal kijáró megvalósíthatóságában. Abban, hogy a jövőbeni valamikor lehetőség lesz egészen más légkörben élni, nem úgy, mint a fullasztó, az élhetetlenség határát súroló, antiszolidáris és a szervilizmusra tudatosan építő, mostani magyar valóságban.

Augusztus elején az inárcsi temetőben több százan kísérték utolsó útjára a pár héttel ezelőtt brutális gyilkosság áldozatává vált családsegítőt.

Már régóta megszokott dolog, hogy a sajtó naponta számol be tömeges méretekben a megrendítőbbnél megrendítőbb erőszakos bűncselekményekről. Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy a közvélemény általában immunis már az ilyen hírekre. Pár napig sajnálkozva, együttérzéssel olvassák, hallgatják a beszámolókat az emberek, de szép lassan visszazökkennek megszokott rutinjukba és megy tovább az élet.
A jelek azt mutatják, hogy a szociális terület dolgozói nem tudják úgy folytatni, ahogy azelőtt tették a dolgukat.  A szakma a történtek óta feldúlt.  Lehetett volna bárki, történhetett volna bármelyik kollégával, hangzik el újból és újból, úton-útfélen.

Akkor és ott Inárcson egy családsegítő veszítette életét, de a késszúrást valójában a rendszer kapta. Plangár Petra, szociális munkás írását itt olvashatod el.

Több fórumon is elindult egy ötletelés arra vonatkozóan, hogy milyen közös akció segíthetne egységes fellépésre ösztönözni a szakma különböző területeinek képviselőit. Nagy próbatétel ez a szociális szféra számára, hiszen ez a terület nem tartozik azon ágazatok közé, amely korábban képes lett volna az érdekeit, az elérni kívánt célkitűzéseit úgy artikulálni, a közvélemény számára is érthetővé és vállalhatóvá tenni akképpen, hogy azok eléréséhez, ha másért nem is, de a szolidaritás jeleként könnyen tudott volna akárki csatlakozni.

Több kezdeményezés is elindult az elmúlt hetekben és ezek mindegyike azt a célt szolgálja, hogy változás történjen a szakmai életet meghatározó keretek és tartalom tekintetében. Már javában zajlik a KözösÜgyünk Szociális Platform aláírásgyűjtése.

Már 1000-nél is többen aláírták az állásfoglalást. Az aláírók között természetesen nagyon sok szociális szakembert találunk, de szép számmal vannak a szociálison kívüli, az ügyet fontosnak tartó támogatók, valamint intézmények, civil szervezetek és több szakszervezet is csatlakozott már a munkatársaik, a tagságuk képviseletében. A közös szándék egyik leglátványosabb kifejező eszköze lehet, ha minél többen aláírják a petíciót. A nagyfokú aktivitással van realitása annak, hogy a kezdeményezés elérje a kitűzött célját. A szociális terület önmagáért való kiállása hatványozottan képes hatását kifejteni, hiszen nem csak a terület dolgozói lennének a haszonélvezői, hanem azok is, akik a szociális szolgáltatásokat igénybe veszik. Az aláírók az Alapvető Jogok Biztosának javaslatait támogatva négy pontban fogalmazták meg a döntéshozóknak címzett, főbb kéréseiket.

1. Mérjék fel a hiányzó szolgáltatásokat és tegyenek lépéseket azok biztosítása érdekében.
2. Tekintsék át a legrosszabb helyzetben élő társadalmi csoportok jövedelmi, lakhatási, egészségügyi, oktatási, foglalkoztatási jellemzőit és fogalmazzák meg az abból adódó kormányzati feladatokat.
3. Tegyenek lépéseket a munkaerőhiány megszüntetése, a szociális életpálya modell megvalósulása, a szociális szakma erkölcsi megbecsülése és társadalmi elismerése érdekében.
4. A fentiek megvalósításának érdekében alakítsanak ki párbeszédet a terepen dolgozó szociális szakemberekkel.

Egyre több fórumon felvetődött, hogy mit is kellene tenni a szociális munkások munkahelyi biztonsága érdekében. Nem sokkal a tragédia után a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete, a MACSGYOE elérhetővé tette honlapján annak a projektnek a szakmai-módszertani anyagait, amelyekben az önkormányzatok és azok munkatársai ellen előforduló erőszak megelőzéséért  együttműködő projektpartnerek a közös tapasztalatokat dolgozták fel és rendszerezték.

A programban résztvevők fontosnak tartották, hogy az önkormányzati közigazgatás területén (lehetőleg minden munkahelyen) legyenek felkészültek arra, hogy a „harmadik” fél által elkövetett erőszakos cselekményekkel szemben fellépjenek és azokat megelőzzék. 2012 vége óta dolgozott együtt négy projektpartner az önkormányzatok és azok munkatársai ellen előforduló erőszak megelőzéséért. A TÖOSZ vezette összefogás hazai partnere a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete (MKKSZ), fő norvég partnere a Norvég Helyi és Regionális Önkormányzatok Szövetsége (KS) és a norvég szakszervezet, a Norvég Önkormányzati Alkalmazottak Szakszervezete (Fagforbundet) A projekt fontos célkitűzése volt: a norvég-magyar ez irányú szakmai tapasztalatok cseréje, a háromoldalú párbeszéd fejlesztése és a méltányos munkakörülmények megteremtése az önkormányzati szektorban. A programban résztvevők fontosnak tartották, hogy az önkormányzati közigazgatás területén (lehetőleg minden munkahelyen) legyenek felkészültek arra, hogy a „harmadik" fél által elkövetett erőszakos cselekményekkel szemben fellépjenek és azokat megelőzzék. Azt gondoljuk a projekt tapasztalatai és az elkészített szakmai-módszertani anyagok hasznos tapasztalatokat adhatnak át a családsegítő-és gyermekjóléti intézményekben dolgozó kollégáinknak is.

Magyar nyelven is hozzáférhetővé vált - Kozma Judit kezdeményezésére - a National Association of Social Workers (NASW) ajánlása a munkahelyek és a munkavégzés biztonságossá tétele érdekében.

A National Association of Social Workers (NASW) a szociális munkások legnagyobb, több mint 140000 taggal rendelkező szakmai szervezete az Amerikai Egyesült Államokban. Az egyesület missziója tagjai szakmai fejlődésének elősegítése, a szakmai sztenderdek létrehozása és karbantartása, valamint a józan szociálpolitika elősegítése.

A Szociális Munkások Demokratikus Szakszervezete (SZMDSZ) Élet és munkakörülmények a szociális ellátásban címmel közzé tett egy online kérdőívet, melynek kitöltésére a webes felületen, 2018. szeptember 15-én 24:00-ig van lehetősége a munkatársaknak.

A felmérés célja, hogy a szakmai és érdekképviseleti szervezetek olyan friss adatokkal rendelkezzenek a szociális ágazatban dolgozók élet- és munkakörülményeiről, amelyek segíthetik a területről szóló kommunikációt és a dolgozók képviseletét. A kérdőívben a bérekre és juttatásokra, a munkaidőre, a munkakörülményekre és a munkaterhelésre, a munkaszerződésre, a foglalkoztatási szerkezetekre, a szakmai készségekre, a kollektív szerződésre, valamint a fizetéssel való elégedettségre vonatkozó kérdések szerepelnek. A felmérés összesített eredményei a Szociális Ágazati Sztrájkbizottságot alkotó szakszervezetek (ATESZ, BDDSZ, SZMDSZ, SZTDSZ) kollektív képviseleti munkáját fogják segíteni.

Mintha az lenne érezhető, hogy a szociális szakemberek a passzivitást maguk mögött hagyva a tettek mezejére lépnének és az, aki szeretne valami apró, de annál nyomatékosabb lépést tenni a változásért, az akár az aláírással, a kérdőív kitöltésével vagy annak átgondolásával, hogy hogyan lehet jobb és biztonságosabb munkahelyeket kialakítani, most megteheti. Persze, hosszú és fárasztó menetelésre számítson az, aki most az elindult összefogás támogatására és az abban való tevékeny részvételre szánja el magát.  Többszörösen megosztott és rétegzett csoportról beszélhetünk, amikor az ágazat munkavállalói tagságát emlegetjük. A kollégák többsége rövidebb-hosszabb pályafutása során, eddig leginkább csak elvetélt és kevésbé sikeres akciókat élt meg az érdekérvényesítés terén. Ritkán lehetett a szociális szféra a vele kapcsolatos döntések meghozatalának aktív közreműködője, netán kezdeményezője. Inkább volt mindig is a részben kívülállók által megalkotott előírások, szabályok végrehajtója és az ebből adódó működési sajátosságok elszenvedője. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a társadalmi érintkezésnek, konstruktív vitáknak helyt adó cselekvési színterünk légköre, hangulata feszült és rugalmatlanul bemerevedett, amely nagyon megnehezítheti a sokak által igényelt, talán pozitív befejezéssel kivitelezhető tárgyalások megszületését. Mindenesetre biztos, hogy sokan szeretnének hinni abban, hogy a befektetett energia és az elszántság eredményre vezet. Talán ezzel őrizheti meg a legméltóbb módon a "szociálisok" nagy közössége az Inárcson elhunyt munkatárs emlékét, bizonyosságot teremtve annak, hogy a történtek által felszínre kerülő kérdések egyike sem marad válasz nélkül.

2018. márciusában perelte be 6 súlyos-halmozott fogyatékossággal élő felnőtt és az ő édesanyjuk a TASZ képviseletében az Emberi Erőforrások Minisztériumát, illetve a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságot, hogy kimondassa a bírósággal: súlyosan sérti mind az érintettek, mind szüleik magánélethez, családi élethez való jogát, illetve a fogyatékossággal élők nemzetközi és hazai jogszabályokban is elismert jogait az a helyzet, hogy nincs olyan támogatott lakhatási lehetőség a Fővárosban, melyben emberhez méltó módon élhetnének.  Így az őket otthon gondozó szülők is arra áldozták életüket, hogy gyermekeiket gondozzák az év 365 napján. Miközben az állam kötelessége lenne lakást és szolgáltatásokat biztosítani az érintettek számára.

Minden családban óriási örömet okoz, ha a várva várt gyermek végre megérkezik. A fogyatékos gyermek születése és nevelése a család teljes életformaváltását jelenti, ami krízisbe sodorhatja a házasságot, de növelheti is a családi kohéziót.

A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek gondozása mindennapi, többórás feladatot ad az őt gondozó családtagnak. Általában a fogyatékkal élők nehezen észrevehető részét alkotják a társadalomnak, de a súlyosan-halmozottan sérültek és családtagjaik szinte láthatatlanul élnek közöttünk. A jelenlegi ellátórendszer gyakran méltatlan és megalázó helyzetbe hozza az érintett családokat. Elég csak azon elgondolkodni, hogy mekkora az esélye annak, hogy a súlyosan-halmozottan sérült gyermeket nevelő család a lakhelyétől könnyen elérhető távolságon belül juthasson hozzá a sérült gyermek szükségleteinek megfelelő fejlesztő, terápiás foglalkozásokhoz, köznevelési rendszer intézményeihez vagy a szociális szolgáltatásokhoz. Minden társadalmi szolidaritást nélkülöző gyakorlat úgy segélyezni az otthonápoló hozzátartozókat, hogy valódi választási lehetőség híján, ha munkát vállalni tudna, akkor sem bír, mert nincs a közelben személyes gondoskodást nyújtó elérhető nappali ellátás vagy élhető, az otthoni körülményekhez leginkább hasonlító gondoskodást biztosító bentlakásos intézmény. Nem meglepő, hogy a magukra maradó családok nagy számban számolnak be bezártságról, elmagányosodásról, elszigetelődésről, beszűkülésről, arról, hogy a család élete nem szól másról, csak a gondozott életéhez, igényeihez való alkalmazkodásról.

Elindult egy aláírásgyűjtés annak érdekében, hogy a súlyosan sérült családtagjaikat a saját otthonukban ápoló hozzátartozó 24 órás szolgálatát munkaviszonyként ismerjék el és legalább a minimálbérrel megegyező összeggel díjazzák azt. Magyarországon jelenleg hozzávetőlegesen 45 000 ember ápolja otthon tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos hozzátartozóját. Ebből, nagyjából 12 000 szülő ápolja otthon súlyosan-halmozottan sérült gyermekét. Ezért a munkáért most segélyt kapnak, ami a kiemelt kategóriában havonta nettó 52 810 Ft, az emelt családi pótlékkal együtt 75 810 Ft. A kampány támogatottsága napról napra nő. Már közel 34 000-en írták alá a peticiót.

A halmozottan sérült emberek intézményi elhelyezése ellátottanként körülbelül annyiba kerül, mint a minimálbér nettó összege. Emberségesebb és gazdaságosabb, ha ezt az összeget a betegek otthoni ellátásának biztosítására költi az állam. A környező országokban gazdaságilag és társadalmilag mindenhol elismertebb az otthoni ápolást végzők munkája és nem jelenti a háztartás ellehetetlenülését, ha tartós beteg él a családban.

Akár a bíróságon igazukat kereső szülőkre, akár az utcára vonuló családtagokra gondolunk, könnyen a helyükbe tudja bárki képzelni saját magát. Mindenki, akinek van olyan valaki az életében, akiért bármire képes lenne, az a súlyos-halmozottan sérülteket gondozó családokhoz hasonlóan igyekezne megtenni mindent, ha az élet úgy hozná, hogy a lehető legjobb körülményeket teremthesse meg az általa nagyon szeretett személy számára, legyen szó a mindennapokról vagy a felkészülésről, arra az időre, amikor már ereje vagy az elmúlás nem teszi lehetővé, hogy nyújtani tudja teljeskörűen a gondoskodást.