Magyarország olyan, mint egy diszfunkcionálisan működő, nagy család. Bőven akad veszekedés, dráma. Nehezen értjük meg egymást, sőt gyakran lelkileg fájdalmat okozunk egymásnak és előfordul, hogy indulatból, dühből egymás testi épségére sem vagyunk tekintettel. A létszám változó, attól függően, hogy kit tekintünk éppen a családhoz tartozónak vagy ránk jár a rúd és aggódhatunk a demográfiai adatok kedvezőtlen alakulása miatt. A mi családunk eredete több mint ezer éves. Hosszú példázatok vannak arra, mennyire volt forgandó a történelmi szerencse, hogyan tépte balsors elődeink életét, valamint a jókedv és a bőség utáni fohászkodás is lelkivilágunk szerves részét képezi. 

A családtagjait senki sem kiválogatva kapja, beleszületünk egy adott családba és jó esetben minden klappol, ha nem, akkor legfeljebb törhetjük felnőtté válva a fejünket, hogy merre tovább. Mifelénk erős igény mutatkozik gyakorta a tekintélyelvű, patriarchális viszonyrendszer megteremtése iránt. Időnként előfordul nagy zajjal és felfordulással járó lázadás vagy egy kis, kamaszos villongás.

Évek óta stabil családi mintázat mentén zajlik az életünk. A családfő annyira erőskezűnek bizonyult, hogy egy idő óta még azt is megmondja, hogy a tágabb rokonság mely tagjaival nem lehet, illetve kik azok, akikkel szabad szorosabb barátságot ápolni. Ami a legfontosabb, hogy a mi családunkban a gyermek az első. Első és elsőbb is van köztük, mondhatni egy - vagy inkább sok - paraszthajszál a különbség, annak függvényében, hogy a családba érkezvén mégis milyen rasszjegyű felmenőktől eredeztethető a kisded. Szintén nehéz helyzetbe kerül az - a mi családunkba igyekvő-, akit a világ másik végéből emberpróbáló okok hajtottak az ölelő karjainkba. Egy idő után persze rájön, hogy ebbe a családba bekerülni nehéz. Akik hisznek valami magasabb elrendeltetésben, azoknak talán annyival könnyebb, hogy a nálunk eltöltött vendégeskedést igyekeznek felfogni úgy, mint az Isten által nekik szánt utak közül az egyik legkifürkészhetetlenebb próbatételt. Ha már a hitnél tartunk. A családunk történetében sok példát láthatunk arra, hogy a más vallásúaknak milyen sokszor kellett azzal szembesülniük, hogy a saját tágabb rokonságuk nem szeretne a közös úton továbbra is együtt haladni velük.

Egy jól működő családban a családtagoknak mindig van választása és a döntéseket is közösen hozzák meg. Ez látszatra nálunk is így van. Vannak, akik akkor sem hallatják a hangjukat, ha megkérdezik őket. A mi családfőnk - ügyelve a demokratikus látszatra - még a szavazást is megengedi bizonyos időközönként. Ilyenkor mindig olyan eredmény kerekedik ki, ami a család fejének és a vele mindig egyetértőknek, a neki behízelgőknek, a hozzá dörgölődzőknek a megelégedését szolgálja. Aki ettől eltérőre vágyna, az a családi békén felül a saját nyugalmát is kockáztatja. Így vannak sokan, akik a családi eseményektől való távolmaradással tüntetnek és ezzel fejezik ki a véleményüket. A belenyugvó, alkalmazkodó magatartás leginkább azoknál a családtagoknál figyelhető meg, akiknek már korábban elmagyarázták, beléjük sulykolták, hogy maradjanak csendben, ne ugráljanak, mert különben, annyiban sem számíthatnak a család önzetlen segítségére, mint a korábbi időkben. Így érthető, hogy pont azok támogatják már-már vak hűséggel a családi főnökséget, akiknek semmijük sincs. Ők a mi legszegényebb rokonaink közé tartozó családtagjaink.

Családunk hangadó, szerepelni vágyó, megmondó férfi tagjai között szép számmal akadnak olyanok, akik hadilábon állnak a női családtagjaink sokoldalú tehetségével. Véleményük szerint a nők stabil helye a háztartások konyháiban van. Ki se jöjjenek onnan, nehogy átessenek egy vak komondoron. A tűzhely melegének őrzésétől igazoltan távol lenni csak akkor lehetséges, ha a családunk fennmaradása a tét. Ez a vészhelyzet azonnal megköveteli az egyedek utánpótlásáról való gondoskodást.

A nők közül kimondottan hátrányos megkülönböztetés illeti az utódot nem vállalókat. A családi bölcsek ki is mondják a széles, nagy rokonság előtt, hogy mennyire károsnak tartják ezt a magatartást. Legalább ennyire igyekeznek üldözendőnek beállítani azt, ha valamelyik családtag a saját neméből való párral gondolna arra, hogy valaki más gyerekét szeretné felnevelni.

Sok családtag elment már messzire, hogy függetlenítse életét a mi közös otthonunkban uralkodó szervilizmustól, attól az általánosságban elterjedt nézettől, hogy itt csak alattvalókra van szükség és a családtagok legfőbb dolga kiszolgálni a hatalmat birtokló, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó, megöregedett, mára már a realitástól messzire elrugaszkodott atyácskánkat.

A példánk jól mutatja, hogy lehet így élni. Már megszoktuk. Mi bajunk lehet, ha befogjuk a szánkat, nem kérdezünk semmit, csak bólintunk és húzzuk az igát. Reménykedünk, hogy a most ideszülető családtagok egyszer megtalálják a saját hangjukat és már nem elégednek meg azzal, hogy csak addig nyújtózkodjanak, amíg a jelenlegi takarójuk ér. Addig a halk többségnek marad a példamutatás lehetősége, a kiállás önmagáért és azokért, akiket semmibe vesznek olyasvalamiért, ami az életük fontos része. Az a destruktív családi működés, amelyben az otthonosság érzését az egyenlőtlenségekre alapozzák nem érdemel mást, mint a bántalmazó kapcsolatnak való hátat fordítást.

Közösség elleni uszítás, gyűlöletkeltés, zsigeri elutasítás a másik ember iránt. Ez van mindig akkor, amikor az arabozás, buzizás, cigányozás, csövesezés, gender-ellenes libsizés, migránsozás, niggerezés, soros-bérencezés, szexista áldozathibáztatás, valamint a zsidózás nagyon mély kútjából merített, bélyegként megtapadó címkékkel és hozzájuk kapcsolódó rigmusokkal találkozunk - a mi esetünkben - itt, Európa szögesdróttal védett bástyáján, vagy - nem is tudom - inkább annak vizesárkában, ahol egyik szemünkkel sandán lessük a kívülről ránk leselkedő veszélyt, a másikkal áhítattal tekintünk a sáncon át a mi várurunk felé.

Az elmúlt pár évtizedben eljutottunk-e bármiben is oda, hogy széles e hazában mindenki valóban egyenlő és az embereknek egyenlő esélye van arra, hogy tehetsége szerint boldoguljon a saját életében? Ahogy régen, úgy most sem mindegy, hogy milyen irányba tartunk. Ritkán megyünk előre, inkább csak toporgunk, állunk egyik lábunkról a másikra. Eddig leginkább csak vártunk...vártunk...és ismét csak vártunk valamire (jelre, hogy majd most), valakire (vezérre, hogy majd ő), hogy jöjjön és megmondja, tudtunkra adja, hogy mi és ki után kell menni. De miért állunk be újból és újból mindig a sorba? Mint a birkák, akik csak a főkolompos nyakában ringó zajforrás általi szűrőn keresztül érzékelik a külvilágot. Nekünk ennyi jut? Ez bőven elég? Kényelmesek és lusták vagyunk kitekinteni a tágabb horizont felé? Félünk felnőni a feladathoz és vállalni a felelősséget a magunk tetteiért, gondolataiért? Fájdalmas elviselni a kritikát? Tartunk a vitáktól, a véleményünk kimondása miatti retorziótól és nem merjük a porondon lévő fő véleményformálók sodrának útját állni?  Megannyi a kérdés és hol vannak a valódi válaszok? Mikor tisztázzuk a viszonyainkat, többek között a múlttal, hogy jobban értsük a jelenlegi bénázásunk lehetséges okainak egyikét. Még hány generációnak marcangolja lelkét ezeknek a mondatoknak a jelentéstartalma: "ez már az én időmben nem változik", "én azt már nem érem meg"? Vagy ez teljesen mindegy? Nem számít? Ha nem teszünk semmit, akkor úgy fogunk meghalni még hosszú éveken át, hogy a menet közben begyűjtött, bensőnket a végletekig szorongató görcsök és az ezek által kimunkált tünetek okozzák majd a jövőbeni betegségeinket, legvégül társadalmi szinten is a vesztünket előidézve akár.

Amíg a jobbos szavazók bekajálják a központból irányított, rafináltan kimunkált agymosó propagandát, úgy, hogy azt az utca embere már fröcsögve, habzó szájjal, de hibátlanul és önként felmondva tolja arcomba velem szemben állva, mert ő már csak tudja, hiszen hallotta, olvasta a minden lélek sebét begyógyító egy magyar igazság legmagyarabb mondatait, addig nem sok jóra számíthatunk. Nincs más opció, csak mi magunk idézhetjük elő a változást.

Ez a háborúskodás és az ezzel járó állandó hadiállapot kimerítő. Nagyon sokan vagyunk, akik óhajtjuk, követeljük a békét. De ennél több kell. Tessék fülsüketítően kiabálni, jó hangosan, hogy elég, a harcnak legyen vége már. Az egymás ellen vívott csatánk fegyvere a méreggel átitatott szavak mindent elpusztító ereje. Ha egyszer vége lesz, akkor majd szóról szóra kell elhordani a romokat és felépíteni a közös nyelvünk új otthonát. Már annyian mentek innen el, hogy bőven tágas lesz a tér, de hosszú időbe telik, míg - mindenféle értelemben - a többség hazatér. Nehéznek fogjuk érezni a feladatot, amikor utat keresünk majd a csatazajban elveszett rokonhoz, baráthoz, a mindig morcos szomszédhoz vagy kint az utcán egy másik emberhez.

Tanulnunk kell az elkövetett hibáinkból és fejlesztenünk kell önmagunkat, egymást, hogy képesek legyünk megérteni a körülöttünk lévő világot és adni tudjunk valamit a tőlünk vagy a másoktól különbözőknek. Az elfogadás egy olyan tükör, amibe bátran bele kell nézni és rögtön meglátjuk az egymással összekötő kapcsokat. Dönteni és választani kell, nincs mire várni, mivel itt az ideje egy jobb világot teremteni saját magunk számára, amit aztán nyugodt szívvel fogunk hátrahagyni az utánunk érkezőknek.