Közösség elleni uszítás, gyűlöletkeltés, zsigeri elutasítás a másik ember iránt. Ez van mindig akkor, amikor az arabozás, buzizás, cigányozás, csövesezés, gender-ellenes libsizés, migránsozás, niggerezés, soros-bérencezés, szexista áldozathibáztatás, valamint a zsidózás nagyon mély kútjából merített, bélyegként megtapadó címkékkel és hozzájuk kapcsolódó rigmusokkal találkozunk - a mi esetünkben - itt, Európa szögesdróttal védett bástyáján, vagy - nem is tudom - inkább annak vizesárkában, ahol egyik szemünkkel sandán lessük a kívülről ránk leselkedő veszélyt, a másikkal áhítattal tekintünk a sáncon át a mi várurunk felé.

Az elmúlt pár évtizedben eljutottunk-e bármiben is oda, hogy széles e hazában mindenki valóban egyenlő és az embereknek egyenlő esélye van arra, hogy tehetsége szerint boldoguljon a saját életében? Ahogy régen, úgy most sem mindegy, hogy milyen irányba tartunk. Ritkán megyünk előre, inkább csak toporgunk, állunk egyik lábunkról a másikra. Eddig leginkább csak vártunk...vártunk...és ismét csak vártunk valamire (jelre, hogy majd most), valakire (vezérre, hogy majd ő), hogy jöjjön és megmondja, tudtunkra adja, hogy mi és ki után kell menni. De miért állunk be újból és újból mindig a sorba? Mint a birkák, akik csak a főkolompos nyakában ringó zajforrás általi szűrőn keresztül érzékelik a külvilágot. Nekünk ennyi jut? Ez bőven elég? Kényelmesek és lusták vagyunk kitekinteni a tágabb horizont felé? Félünk felnőni a feladathoz és vállalni a felelősséget a magunk tetteiért, gondolataiért? Fájdalmas elviselni a kritikát? Tartunk a vitáktól, a véleményünk kimondása miatti retorziótól és nem merjük a porondon lévő fő véleményformálók sodrának útját állni?  Megannyi a kérdés és hol vannak a valódi válaszok? Mikor tisztázzuk a viszonyainkat, többek között a múlttal, hogy jobban értsük a jelenlegi bénázásunk lehetséges okainak egyikét. Még hány generációnak marcangolja lelkét ezeknek a mondatoknak a jelentéstartalma: "ez már az én időmben nem változik", "én azt már nem érem meg"? Vagy ez teljesen mindegy? Nem számít? Ha nem teszünk semmit, akkor úgy fogunk meghalni még hosszú éveken át, hogy a menet közben begyűjtött, bensőnket a végletekig szorongató görcsök és az ezek által kimunkált tünetek okozzák majd a jövőbeni betegségeinket, legvégül társadalmi szinten is a vesztünket előidézve akár.

Amíg a jobbos szavazók bekajálják a központból irányított, rafináltan kimunkált agymosó propagandát, úgy, hogy azt az utca embere már fröcsögve, habzó szájjal, de hibátlanul és önként felmondva tolja arcomba velem szemben állva, mert ő már csak tudja, hiszen hallotta, olvasta a minden lélek sebét begyógyító egy magyar igazság legmagyarabb mondatait, addig nem sok jóra számíthatunk. Nincs más opció, csak mi magunk idézhetjük elő a változást.

Ez a háborúskodás és az ezzel járó állandó hadiállapot kimerítő. Nagyon sokan vagyunk, akik óhajtjuk, követeljük a békét. De ennél több kell. Tessék fülsüketítően kiabálni, jó hangosan, hogy elég, a harcnak legyen vége már. Az egymás ellen vívott csatánk fegyvere a méreggel átitatott szavak mindent elpusztító ereje. Ha egyszer vége lesz, akkor majd szóról szóra kell elhordani a romokat és felépíteni a közös nyelvünk új otthonát. Már annyian mentek innen el, hogy bőven tágas lesz a tér, de hosszú időbe telik, míg - mindenféle értelemben - a többség hazatér. Nehéznek fogjuk érezni a feladatot, amikor utat keresünk majd a csatazajban elveszett rokonhoz, baráthoz, a mindig morcos szomszédhoz vagy kint az utcán egy másik emberhez.

Tanulnunk kell az elkövetett hibáinkból és fejlesztenünk kell önmagunkat, egymást, hogy képesek legyünk megérteni a körülöttünk lévő világot és adni tudjunk valamit a tőlünk vagy a másoktól különbözőknek. Az elfogadás egy olyan tükör, amibe bátran bele kell nézni és rögtön meglátjuk az egymással összekötő kapcsokat. Dönteni és választani kell, nincs mire várni, mivel itt az ideje egy jobb világot teremteni saját magunk számára, amit aztán nyugodt szívvel fogunk hátrahagyni az utánunk érkezőknek.