Azok emlékére, akik már előre mentek és vigyáznak a hátramaradottakra. És azoknak, bátorításul, akik azt gondolják minden, ahogy van, úgy kell lennie. 

Azt gondolta, hogy eljött annak is az ideje, amikor vissza kell néznie és végig kell tekintenie a már elmúlt éveken. Mi történt és miért történtek vele úgy a dolgok, ahogy. Hasznos lehet élete közepén járva, ha összegzést készít, hogy meddig jutott, hol tart és melyik irányba tervezi még utazását.

Az a kérdés motoszkált benne, vajon sikerült, vajon úgy él, ahogy gyerekfejjel arról ábrándozott milyen is lesz, ha egyszer felnő. Talán, néha igen, de néha nem. Ezt dobta a gép. Ezt mondogatva merült el saját életében, keresve azt a pillanatot, amikor megérthet mindent és összeállhat a kép, mint egy kirakós. Már olyan sok év eltelt, hogy bogozta kifelé a szálakat. Megélt sok mindent és túlélte már azokat, akik egyszer a mindent jelentették számára.

Mindig kicsit kívülállóként tekintett saját családjára, annyira különbözött. Belőlük jött, hordozza a jellemzőiket, de sohasem akart rájuk hasonlítani. Most, hogy már nincsenek, hiányozni is nagyon tudnak. Úgy, mint amikor a nem birtokolható tárgy, aktuális szükséglet pont azért válik fontossá, mert nem tudjuk elképzelni sem, hogy mi történne, ha hozzáférhető, elérhető lenne. Régen sem értette, hogy az ő szülei hogyan is akadhattak, elválaszthatatlanul egymásra. Két mérhetetlenül sérült ember illúziókra épített nagy szerelme, ami egyenes úton haladt a kölcsönös kiábrándulás és fellángolás folyamatos ciklikus ismétlődéséhez. Ma már nincs meg, puccos irodaház van annak a gyárépületnek a helyén, ahol anyja és apja megismerkedtek egymással. Akkoriban mindketten házasságban éltek, de már párjuktól külön-külön. Tehát nem egymásért, hanem saját jogukon amortizálták le előző kapcsolataikat. Máshonnan jöttek és mégis hasonlítottak. Mindketten szenvedtek, de mégis elválasztotta őket egymástól is a saját hányattatásuk és önsajnálatuk. Hordozták őseik rájuk rakott terheit és soha nem tudták azokat lerakni. Végigkísérte őket a folytonos újrakezdés és az ismételt elbukás. Egymásba kapaszkodtak, egymást lökték el maguktól és mindig a másikat vádolták, mindig a másiktól várták a megváltást.

Apja örök rejtély maradt egy életen át. Kiismerhetetlen, titkokkal teli, kimozdíthatatlan kőszikla, aki egy sokgyermekes parasztcsalád legkisebb gyermekeként született meg a harmincas évek elején. Valamennyire kivételezett gyerekkor jutott neki, annak köszönhetően, hogy nővérei óvták, a nagyobb fiúk pedig okították mindenre, ami fontos az életben. Jól emlékszik, hogy apja szívében, lelkében édesanyját kitüntetett hely illette meg mindvégig. A sokszor és sokat emlegetett történetek mindig kedves, megértő anyai szeretetről árulkodtak. Az apja apjáról ezzel ellentétben nem sokat lehetett hallani, nem álltak közel egymáshoz. Valamiért az öreg nem tekintett rá saját gyerekeként. Csak az idő tette helyére a dolgokat, mivel a letagadhatatlanul azonos külső vonások eredményesen simították el a származásba vetett kétségeket és békítették meg az apát a legkisebb fiával. A háború gyorsan felnövesztette, ahogy akkoriban sok fiatalt. A család felmenői osztrák területről vándoroltak át valamikor a XIX. sz. második felében. Az ideszármazó ősök közül volt, aki sohasem tanulta meg tökéletesen a magyart és a családban is inkább a német nyelvet használta. Apját talán a familiáris örökség ösztökélte arra, hogy húsz évesen útnak induljon a nagyvilágba, lesz, ami lesz alapon. Nem járt szerencsével. Az ötvenes évek elején a határok már javában zárva voltak, így a tiltott módon történő határátlépés sem maradhatott megtorlás nélkül.  Apja fiatal, formálódó személyiségében visszafordíthatatlan károkat okozott az elzárásban töltött időszak. Megedződött a lelke, férfiként került ki a megpróbáltatásból. Utána soha többet nem tűrte el a bezártságot, a megkötöttséget semmilyen téren. Szárnyalt a saját maga által kiválasztott és jónak tartott úton, akkor is, ha ezzel másoknak fájdalmat, keserűséget, csalódást okozott.

Anyja egész életében úgy érezte, hogy őt igazán - ahogy ő szerette volna - senki sem szerette. Nagyanyja két kicsi gyerekkel maradt özvegyen, miközben javában zajlott a második világháború. Nem volt segítsége. Alig volt húsz éves, amikor a tehetős, nála jóval idősebb csabai férfi teherbe ejtette és elvette, majd a lány után másfél évvel megérkezett egy fiú is a családba. A félárva gyerekek, miután anyjuk Budapestre költözött a nővéréhez, hogy munkát találjon, nevelőszülőkhöz kerültek falura. Az első hely rettenetes volt. Nem kímélték őket. Az istállóban aludtak. Ha a kenyér morzsái a földre estek, mind az utolsó szemig össze kellett szedniük. Rettegtek, hogy mikor kapják a pofont. Innen hamar visszakerültek a lelencbe. Szerencséjükre jött anyus és apus, akik a saját lányaik mellett nevelték őket éveken át. A jómódú parasztcsaládnál eltöltött évek a békés gyerekkort jelentették. Anyja itt élt először és sokáig utoljára biztonságban, meghittségben. Nagyanyja éveken át gyerekei felé sem ment, nem látogatta őket. Amikor a háború után előkerült és leutazott hozzájuk, a fia nem ismerte meg és váltig állította, hogy anyus és apus idősebb lánya az ő mamája.

Újabb évek teltek el mire nagyanyja rendezni tudta életét. Másodszor is férjhez ment, dolgozott, lett lakhatása. Végre kérvényezhette gyerekei magához vételét. A fiút maga mellett tartotta, a tíz éves lányt egy Pest megyei intézetbe adta. Az intézetet az angolkisasszonyok tartották fenn. Amikor a testvérek megöregedtek, akkor is gyakran összevitatkoztak azon, hogy vajon ki volt a szerencsésebb, aki intézetbe került, de volt mit ennie és kényelmes helyen lakhatott vagy az, aki anyjukkal maradhatott, de nem sokra ment vele, mivel gyakran volt része nélkülözésben. Soha nem jutottak ebben sem közös nevezőre. Anyja akkor került haza, amikor elérte a munkaképes kort és így volt, amikor ő volt az egész család eltartója. A törékeny kamaszlány számára kemény időszak volt a szövőgyár három műszakban. Nagyon kellett igyekeznie, hogy tudja tartani a lépést. A család kihasználta, pénzét elvették. Tizenhét körül volt, amikor elszökött otthonról, de rendőrökkel vitették vissza, mondván még kiskorú. Nagyanyja akkor már harmadik férjét fogyasztotta, összesen háromszor özvegyült meg. Azt nehéz lenne megmondani, hogy ezzel a férjeket kímélte vagy nagyanyját büntette a sors az összes múltbéli és a későbbiekben elkövetett bűneiért.