Azok emlékére, akik már előre mentek és vigyáznak a hátramaradottakra. És azoknak, bátorításul, akik azt gondolják minden, ahogy van, úgy kell lennie. 1. rész

Az ötvenes évek második felében apja és anyja megházasodott, de még nem egymással. A rossz nyelvek szerint apja azért vette el első feleségét, mert nemes egyszerűséggel mondva, felcsinálta. Ha hinni lehet a családi elbeszéléseknek, akkor a szülői, főleg a mélyen vallásos anyai ráhatás következtében nem volt kérdés, hogy mi a férfi kötelessége, ha már ilyen helyzetbe hozta a kiválasztott nőt, aki ráadásul egy tízessel volt idősebb nála. Így az egyetlen fotója apja fiatal felnőtt korából és apai nagyszüleiről is azt a pillanatot örökítette meg, amikor a család és a tágabb rokonság éppen túl van apja elsőszülött fiának a keresztelőjén. Azt mondták mindig, hogy ez nem volt jó házasság, de apja, ahogy másról sem, erről sem beszélt neki soha életében egy mondatot sem. Amit valaha is megtudott az első feleséggel kapcsolatos körülményekről, azt mind anyjától tudta meg. Nem értette, hogy miért kellett még egy fiút összehozni ebben a kapcsolatban, ha annyira rossz volt. Erre mindig az a - semmire sem jó - válasz érkezett, hogy abban az időben másképpen voltak a dolgok. Nem tulajdonítottak sokat a szerelem fontosságának és nem is nagyon volt minta a háború előtt született nemzedék számára arról, hogy a lelki egymásra hangolódás, a közös rezonancia és az ebből kifolyólag megélt boldogság központi elemévé kellene, hogy váljon egy jól működő házasságnak. A múlt század első felében nem vitték túlzásba a családi életre, a házaséletre való mélylélektani - egyáltalán bármilyen szintű - nevelést. Apja akkor lépett le a családtól, amikor kisebbik fia még csak pár éves volt. Így az semmilyen emlékképet nem tudott felidézni róla felnőtt korában. Nem is tekintette apjának, teljesen jogosan. A nagyobbik gyerek egész életét úgy élte le, hogy nem tudta megbocsájtani apja árulását, cserbenhagyását.  Azért sem, mert ugyan nem laktak apja és fiai két saroknál távolabb egymástól, de amikor nevelőapja lett a gyerekeknek, a biológiaival való szoros kapcsolatot senki sem erőltette, már legalábbis a felnőttek közül, hiszen csak azoknak fájt a távolság, akiket a gyerekkorból adódóan gyötörtek a saját apjuk iránti kétségek és vágyak.

Anyja nem volt még húszéves, amikor férjhez ment, kevésbé szerelemből, inkább azért, hogy minél hamarabb elkerüljön a rajta élősködő családjától. Ez idő tájt már túl volt egy mindent elsöprő - kicsit plátói - szerelmen, amelyről halála után is csupán homályos mozaik darabkák meséltek részleteket anélkül, hogy összeállt volna belőlük a teljes történet. Az áldottnak nem mondható frigyben a gyerek eleinte nem akart összejönni, de mire huszonkettő lett, addigra karjában ringathatta kisfiát. Az anyaság örömmel töltötte el, de a kapcsolat továbbra sem volt boldog. Férje mindenhol volt, de legkevésbé otthon. Sokáig anyósánál húzták meg magukat, aztán lakás is lett, amiben végre magában lehetett a háromtagú család. Ez a házasság sohasem lett jó, ahogy már a legelején sem. A férj kicsapongó, italozó, nőket hajkurászó fiatalos hevülete nem csappant meg az idő előrehaladtával sem. Nem csoda, hogy válás lett a vége. Ezt egyedül a közös gyerek sínylette meg, aki rajongott mindkét szülőjéért. Évekre nélkülözni kényszerült az apja társaságát, bár az sokszor megígérte, hogy megy érte, de nem ért oda mégsem. Rendszeres kapcsolat jóval később, csak a fiú felnőtt korában alakult ki kettejük között.

A hatvanas évek közepe tombolt, amikor szüleit összehozta a sors a rögös útjukon. Apja már túl volt a válásán, otthagyta régi családját. Anyja éppen állandó veszekedéssekkel tarkított válófélben töltötte napjait. Nagy lelki, idegi megterhelést jelentett számára, hogy a szakítás mocskolódással tarkított bírósági procedúrájával megküzdjön. Közben lakást, abban mindent hátrahagyva kimenekült végre fiával az élhetetlen kapcsolatból.

Nyár volt. Abból is olyan, amikor leginkább az ember a víz mellett viseli el a meleget. Anyja és apja véletlenül futottak össze a szabadságuk ideje alatt, miközben a gyerekeikkel strandoltak a nagy hőségben. Semmi különös nem történt, teltek a percek és jól érezték magukat a másik társaságában. Anyja ezt évtizedekkel később úgy idézte fel, hogy ott és akkor tudatosult benne, hogy mennyire hiányzott már neki a régen nem látott férfi és milyen nagy örömöt érzett, amikor egyszer csak meglátta. A nyár és még több hónap telt el, mire a lassú udvarlás célt ért és egy késő novemberi, esti andalgásban elcsattant az első csók.

A mondás szerint a szerelem mindent legyőz. Az ő szülei esetében volt is mit, hiszen végtelenül csórón, puszta fenékkel kerültek össze és lépésről lépésre haladtak előre. A közös albérletbe költözéssel nem kellett hosszú időt eltölteni, mivel nem volt sok mindenük, csak a legszükségesebb dolgok álltak rendelkezésükre az elindulásnál. A családjaik nem osztoztak az ő lelkesedésükben. Szinte egymásra licitálva utálkozott a választott párjukra a tágabb rokonság mindegyikük oldalán. De volt szeretet, öröm egymásban és ennek köszönhetően egy terhesség is lett hamar, amelyet a lehetetlen körülményekre való tekintettel nem tartottak meg, kockáztatva azt, hogy lesz-e még következő alkalom. Csak magukra és egymásra számíthattak, mint oly sokszor még a közös életük során. Ez volt az ő erősségük olyankor is, amikor éppen elbizonytalanodtak valamiért a sorsuk összefonódásának értelmében. Tisztelték és támogatták egymást, miközben rengeteg kompromisszumot is megkötöttek annak érdekében, hogy hajójuk ne fusson zátonyra. Jól kiegészítették egymást. Olyan párost alkottak, akik mint a mágnes vonzották magukhoz a barátok, ismerősök hadát, mert jó volt a közelükben lenni, jó volt velük egy csapatban játszani. Az összes nehézség ellenére meghittségben teltek az évek és már a közös utód utáni vágy is motoszkálni kezdett bennük. A házasságkötésük utáni harmadik évben jelezte érkezését a várva várt gyermek. Mindketten annyira szárnyaltak, hogy akkoriban nehéz volt őket lekörözni a vidámság és az elégedettség tekintetében. Mivel a fiús szülőséget már megtapasztalták, egybehangzóan döntöttek úgy, ez sok mindenben így működött náluk, hogy csak lányuk születhet. Ezt olyan komolyan gondolták, hogy a terhesség végén sem foglalkoztak azzal, hogy hogyan hívják a gyereket, ha mégis fiúnak merészel születni. Anyja szintén sokat emlegetett, legmarkánsabb életérzése is ebből az időből származott. Apja rajongással kísérte a babavárás minden pillanatát. Tenyerén hordta, teljesítette összes kívánságát feleségének, akinek ez a várandósága önmaga számára is egy hatalmas örömforrássá változott.