Augusztus elején az inárcsi temetőben több százan kísérték utolsó útjára a pár héttel ezelőtt brutális gyilkosság áldozatává vált családsegítőt.

Már régóta megszokott dolog, hogy a sajtó naponta számol be tömeges méretekben a megrendítőbbnél megrendítőbb erőszakos bűncselekményekről. Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy a közvélemény általában immunis már az ilyen hírekre. Pár napig sajnálkozva, együttérzéssel olvassák, hallgatják a beszámolókat az emberek, de szép lassan visszazökkennek megszokott rutinjukba és megy tovább az élet.
A jelek azt mutatják, hogy a szociális terület dolgozói nem tudják úgy folytatni, ahogy azelőtt tették a dolgukat.  A szakma a történtek óta feldúlt.  Lehetett volna bárki, történhetett volna bármelyik kollégával, hangzik el újból és újból, úton-útfélen.

Akkor és ott Inárcson egy családsegítő veszítette életét, de a késszúrást valójában a rendszer kapta. Plangár Petra, szociális munkás írását itt olvashatod el.

Több fórumon is elindult egy ötletelés arra vonatkozóan, hogy milyen közös akció segíthetne egységes fellépésre ösztönözni a szakma különböző területeinek képviselőit. Nagy próbatétel ez a szociális szféra számára, hiszen ez a terület nem tartozik azon ágazatok közé, amely korábban képes lett volna az érdekeit, az elérni kívánt célkitűzéseit úgy artikulálni, a közvélemény számára is érthetővé és vállalhatóvá tenni akképpen, hogy azok eléréséhez, ha másért nem is, de a szolidaritás jeleként könnyen tudott volna akárki csatlakozni.

Több kezdeményezés is elindult az elmúlt hetekben és ezek mindegyike azt a célt szolgálja, hogy változás történjen a szakmai életet meghatározó keretek és tartalom tekintetében. Már javában zajlik a KözösÜgyünk Szociális Platform aláírásgyűjtése.

Már 1000-nél is többen aláírták az állásfoglalást. Az aláírók között természetesen nagyon sok szociális szakembert találunk, de szép számmal vannak a szociálison kívüli, az ügyet fontosnak tartó támogatók, valamint intézmények, civil szervezetek és több szakszervezet is csatlakozott már a munkatársaik, a tagságuk képviseletében. A közös szándék egyik leglátványosabb kifejező eszköze lehet, ha minél többen aláírják a petíciót. A nagyfokú aktivitással van realitása annak, hogy a kezdeményezés elérje a kitűzött célját. A szociális terület önmagáért való kiállása hatványozottan képes hatását kifejteni, hiszen nem csak a terület dolgozói lennének a haszonélvezői, hanem azok is, akik a szociális szolgáltatásokat igénybe veszik. Az aláírók az Alapvető Jogok Biztosának javaslatait támogatva négy pontban fogalmazták meg a döntéshozóknak címzett, főbb kéréseiket.

1. Mérjék fel a hiányzó szolgáltatásokat és tegyenek lépéseket azok biztosítása érdekében.
2. Tekintsék át a legrosszabb helyzetben élő társadalmi csoportok jövedelmi, lakhatási, egészségügyi, oktatási, foglalkoztatási jellemzőit és fogalmazzák meg az abból adódó kormányzati feladatokat.
3. Tegyenek lépéseket a munkaerőhiány megszüntetése, a szociális életpálya modell megvalósulása, a szociális szakma erkölcsi megbecsülése és társadalmi elismerése érdekében.
4. A fentiek megvalósításának érdekében alakítsanak ki párbeszédet a terepen dolgozó szociális szakemberekkel.

Egyre több fórumon felvetődött, hogy mit is kellene tenni a szociális munkások munkahelyi biztonsága érdekében. Nem sokkal a tragédia után a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete, a MACSGYOE elérhetővé tette honlapján annak a projektnek a szakmai-módszertani anyagait, amelyekben az önkormányzatok és azok munkatársai ellen előforduló erőszak megelőzéséért  együttműködő projektpartnerek a közös tapasztalatokat dolgozták fel és rendszerezték.

A programban résztvevők fontosnak tartották, hogy az önkormányzati közigazgatás területén (lehetőleg minden munkahelyen) legyenek felkészültek arra, hogy a „harmadik” fél által elkövetett erőszakos cselekményekkel szemben fellépjenek és azokat megelőzzék. 2012 vége óta dolgozott együtt négy projektpartner az önkormányzatok és azok munkatársai ellen előforduló erőszak megelőzéséért. A TÖOSZ vezette összefogás hazai partnere a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete (MKKSZ), fő norvég partnere a Norvég Helyi és Regionális Önkormányzatok Szövetsége (KS) és a norvég szakszervezet, a Norvég Önkormányzati Alkalmazottak Szakszervezete (Fagforbundet) A projekt fontos célkitűzése volt: a norvég-magyar ez irányú szakmai tapasztalatok cseréje, a háromoldalú párbeszéd fejlesztése és a méltányos munkakörülmények megteremtése az önkormányzati szektorban. A programban résztvevők fontosnak tartották, hogy az önkormányzati közigazgatás területén (lehetőleg minden munkahelyen) legyenek felkészültek arra, hogy a „harmadik" fél által elkövetett erőszakos cselekményekkel szemben fellépjenek és azokat megelőzzék. Azt gondoljuk a projekt tapasztalatai és az elkészített szakmai-módszertani anyagok hasznos tapasztalatokat adhatnak át a családsegítő-és gyermekjóléti intézményekben dolgozó kollégáinknak is.

Magyar nyelven is hozzáférhetővé vált - Kozma Judit kezdeményezésére - a National Association of Social Workers (NASW) ajánlása a munkahelyek és a munkavégzés biztonságossá tétele érdekében.

A National Association of Social Workers (NASW) a szociális munkások legnagyobb, több mint 140000 taggal rendelkező szakmai szervezete az Amerikai Egyesült Államokban. Az egyesület missziója tagjai szakmai fejlődésének elősegítése, a szakmai sztenderdek létrehozása és karbantartása, valamint a józan szociálpolitika elősegítése.

A Szociális Munkások Demokratikus Szakszervezete (SZMDSZ) Élet és munkakörülmények a szociális ellátásban címmel közzé tett egy online kérdőívet, melynek kitöltésére a webes felületen, 2018. szeptember 15-én 24:00-ig van lehetősége a munkatársaknak.

A felmérés célja, hogy a szakmai és érdekképviseleti szervezetek olyan friss adatokkal rendelkezzenek a szociális ágazatban dolgozók élet- és munkakörülményeiről, amelyek segíthetik a területről szóló kommunikációt és a dolgozók képviseletét. A kérdőívben a bérekre és juttatásokra, a munkaidőre, a munkakörülményekre és a munkaterhelésre, a munkaszerződésre, a foglalkoztatási szerkezetekre, a szakmai készségekre, a kollektív szerződésre, valamint a fizetéssel való elégedettségre vonatkozó kérdések szerepelnek. A felmérés összesített eredményei a Szociális Ágazati Sztrájkbizottságot alkotó szakszervezetek (ATESZ, BDDSZ, SZMDSZ, SZTDSZ) kollektív képviseleti munkáját fogják segíteni.

Mintha az lenne érezhető, hogy a szociális szakemberek a passzivitást maguk mögött hagyva a tettek mezejére lépnének és az, aki szeretne valami apró, de annál nyomatékosabb lépést tenni a változásért, az akár az aláírással, a kérdőív kitöltésével vagy annak átgondolásával, hogy hogyan lehet jobb és biztonságosabb munkahelyeket kialakítani, most megteheti. Persze, hosszú és fárasztó menetelésre számítson az, aki most az elindult összefogás támogatására és az abban való tevékeny részvételre szánja el magát.  Többszörösen megosztott és rétegzett csoportról beszélhetünk, amikor az ágazat munkavállalói tagságát emlegetjük. A kollégák többsége rövidebb-hosszabb pályafutása során, eddig leginkább csak elvetélt és kevésbé sikeres akciókat élt meg az érdekérvényesítés terén. Ritkán lehetett a szociális szféra a vele kapcsolatos döntések meghozatalának aktív közreműködője, netán kezdeményezője. Inkább volt mindig is a részben kívülállók által megalkotott előírások, szabályok végrehajtója és az ebből adódó működési sajátosságok elszenvedője. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a társadalmi érintkezésnek, konstruktív vitáknak helyt adó cselekvési színterünk légköre, hangulata feszült és rugalmatlanul bemerevedett, amely nagyon megnehezítheti a sokak által igényelt, talán pozitív befejezéssel kivitelezhető tárgyalások megszületését. Mindenesetre biztos, hogy sokan szeretnének hinni abban, hogy a befektetett energia és az elszántság eredményre vezet. Talán ezzel őrizheti meg a legméltóbb módon a "szociálisok" nagy közössége az Inárcson elhunyt munkatárs emlékét, bizonyosságot teremtve annak, hogy a történtek által felszínre kerülő kérdések egyike sem marad válasz nélkül.

2018. márciusában perelte be 6 súlyos-halmozott fogyatékossággal élő felnőtt és az ő édesanyjuk a TASZ képviseletében az Emberi Erőforrások Minisztériumát, illetve a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságot, hogy kimondassa a bírósággal: súlyosan sérti mind az érintettek, mind szüleik magánélethez, családi élethez való jogát, illetve a fogyatékossággal élők nemzetközi és hazai jogszabályokban is elismert jogait az a helyzet, hogy nincs olyan támogatott lakhatási lehetőség a Fővárosban, melyben emberhez méltó módon élhetnének.  Így az őket otthon gondozó szülők is arra áldozták életüket, hogy gyermekeiket gondozzák az év 365 napján. Miközben az állam kötelessége lenne lakást és szolgáltatásokat biztosítani az érintettek számára.

Minden családban óriási örömet okoz, ha a várva várt gyermek végre megérkezik. A fogyatékos gyermek születése és nevelése a család teljes életformaváltását jelenti, ami krízisbe sodorhatja a házasságot, de növelheti is a családi kohéziót.

A súlyosan-halmozottan fogyatékos személyek gondozása mindennapi, többórás feladatot ad az őt gondozó családtagnak. Általában a fogyatékkal élők nehezen észrevehető részét alkotják a társadalomnak, de a súlyosan-halmozottan sérültek és családtagjaik szinte láthatatlanul élnek közöttünk. A jelenlegi ellátórendszer gyakran méltatlan és megalázó helyzetbe hozza az érintett családokat. Elég csak azon elgondolkodni, hogy mekkora az esélye annak, hogy a súlyosan-halmozottan sérült gyermeket nevelő család a lakhelyétől könnyen elérhető távolságon belül juthasson hozzá a sérült gyermek szükségleteinek megfelelő fejlesztő, terápiás foglalkozásokhoz, köznevelési rendszer intézményeihez vagy a szociális szolgáltatásokhoz. Minden társadalmi szolidaritást nélkülöző gyakorlat úgy segélyezni az otthonápoló hozzátartozókat, hogy valódi választási lehetőség híján, ha munkát vállalni tudna, akkor sem bír, mert nincs a közelben személyes gondoskodást nyújtó elérhető nappali ellátás vagy élhető, az otthoni körülményekhez leginkább hasonlító gondoskodást biztosító bentlakásos intézmény. Nem meglepő, hogy a magukra maradó családok nagy számban számolnak be bezártságról, elmagányosodásról, elszigetelődésről, beszűkülésről, arról, hogy a család élete nem szól másról, csak a gondozott életéhez, igényeihez való alkalmazkodásról.

Elindult egy aláírásgyűjtés annak érdekében, hogy a súlyosan sérült családtagjaikat a saját otthonukban ápoló hozzátartozó 24 órás szolgálatát munkaviszonyként ismerjék el és legalább a minimálbérrel megegyező összeggel díjazzák azt. Magyarországon jelenleg hozzávetőlegesen 45 000 ember ápolja otthon tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos hozzátartozóját. Ebből, nagyjából 12 000 szülő ápolja otthon súlyosan-halmozottan sérült gyermekét. Ezért a munkáért most segélyt kapnak, ami a kiemelt kategóriában havonta nettó 52 810 Ft, az emelt családi pótlékkal együtt 75 810 Ft. A kampány támogatottsága napról napra nő. Már közel 34 000-en írták alá a peticiót.

A halmozottan sérült emberek intézményi elhelyezése ellátottanként körülbelül annyiba kerül, mint a minimálbér nettó összege. Emberségesebb és gazdaságosabb, ha ezt az összeget a betegek otthoni ellátásának biztosítására költi az állam. A környező országokban gazdaságilag és társadalmilag mindenhol elismertebb az otthoni ápolást végzők munkája és nem jelenti a háztartás ellehetetlenülését, ha tartós beteg él a családban.

Akár a bíróságon igazukat kereső szülőkre, akár az utcára vonuló családtagokra gondolunk, könnyen a helyükbe tudja bárki képzelni saját magát. Mindenki, akinek van olyan valaki az életében, akiért bármire képes lenne, az a súlyos-halmozottan sérülteket gondozó családokhoz hasonlóan igyekezne megtenni mindent, ha az élet úgy hozná, hogy a lehető legjobb körülményeket teremthesse meg az általa nagyon szeretett személy számára, legyen szó a mindennapokról vagy a felkészülésről, arra az időre, amikor már ereje vagy az elmúlás nem teszi lehetővé, hogy nyújtani tudja teljeskörűen a gondoskodást.

Azok emlékére, akik már előre mentek és vigyáznak a hátramaradottakra. És azoknak, bátorításul, akik azt gondolják minden, ahogy van, úgy kell lennie. 

Azt gondolta, hogy eljött annak is az ideje, amikor vissza kell néznie és végig kell tekintenie a már elmúlt éveken. Mi történt és miért történtek vele úgy a dolgok, ahogy. Hasznos lehet élete közepén járva, ha összegzést készít, hogy meddig jutott, hol tart és melyik irányba tervezi még utazását.

Az a kérdés motoszkált benne, vajon sikerült, vajon úgy él, ahogy gyerekfejjel arról ábrándozott milyen is lesz, ha egyszer felnő. Talán, néha igen, de néha nem. Ezt dobta a gép. Ezt mondogatva merült el saját életében, keresve azt a pillanatot, amikor megérthet mindent és összeállhat a kép, mint egy kirakós. Már olyan sok év eltelt, hogy bogozta kifelé a szálakat. Megélt sok mindent és túlélte már azokat, akik egyszer a mindent jelentették számára.

Mindig kicsit kívülállóként tekintett saját családjára, annyira különbözött. Belőlük jött, hordozza a jellemzőiket, de sohasem akart rájuk hasonlítani. Most, hogy már nincsenek, hiányozni is nagyon tudnak. Úgy, mint amikor a nem birtokolható tárgy, aktuális szükséglet pont azért válik fontossá, mert nem tudjuk elképzelni sem, hogy mi történne, ha hozzáférhető, elérhető lenne. Régen sem értette, hogy az ő szülei hogyan is akadhattak, elválaszthatatlanul egymásra. Két mérhetetlenül sérült ember illúziókra épített nagy szerelme, ami egyenes úton haladt a kölcsönös kiábrándulás és fellángolás folyamatos ciklikus ismétlődéséhez. Ma már nincs meg, puccos irodaház van annak a gyárépületnek a helyén, ahol anyja és apja megismerkedtek egymással. Akkoriban mindketten házasságban éltek, de már párjuktól külön-külön. Tehát nem egymásért, hanem saját jogukon amortizálták le előző kapcsolataikat. Máshonnan jöttek és mégis hasonlítottak. Mindketten szenvedtek, de mégis elválasztotta őket egymástól is a saját hányattatásuk és önsajnálatuk. Hordozták őseik rájuk rakott terheit és soha nem tudták azokat lerakni. Végigkísérte őket a folytonos újrakezdés és az ismételt elbukás. Egymásba kapaszkodtak, egymást lökték el maguktól és mindig a másikat vádolták, mindig a másiktól várták a megváltást.

Apja örök rejtély maradt egy életen át. Kiismerhetetlen, titkokkal teli, kimozdíthatatlan kőszikla, aki egy sokgyermekes parasztcsalád legkisebb gyermekeként született meg a harmincas évek elején. Valamennyire kivételezett gyerekkor jutott neki, annak köszönhetően, hogy nővérei óvták, a nagyobb fiúk pedig okították mindenre, ami fontos az életben. Jól emlékszik, hogy apja szívében, lelkében édesanyját kitüntetett hely illette meg mindvégig. A sokszor és sokat emlegetett történetek mindig kedves, megértő anyai szeretetről árulkodtak. Az apja apjáról ezzel ellentétben nem sokat lehetett hallani, nem álltak közel egymáshoz. Valamiért az öreg nem tekintett rá saját gyerekeként. Csak az idő tette helyére a dolgokat, mivel a letagadhatatlanul azonos külső vonások eredményesen simították el a származásba vetett kétségeket és békítették meg az apát a legkisebb fiával. A háború gyorsan felnövesztette, ahogy akkoriban sok fiatalt. A család felmenői osztrák területről vándoroltak át valamikor a XIX. sz. második felében. Az ideszármazó ősök közül volt, aki sohasem tanulta meg tökéletesen a magyart és a családban is inkább a német nyelvet használta. Apját talán a familiáris örökség ösztökélte arra, hogy húsz évesen útnak induljon a nagyvilágba, lesz, ami lesz alapon. Nem járt szerencsével. Az ötvenes évek elején a határok már javában zárva voltak, így a tiltott módon történő határátlépés sem maradhatott megtorlás nélkül.  Apja fiatal, formálódó személyiségében visszafordíthatatlan károkat okozott az elzárásban töltött időszak. Megedződött a lelke, férfiként került ki a megpróbáltatásból. Utána soha többet nem tűrte el a bezártságot, a megkötöttséget semmilyen téren. Szárnyalt a saját maga által kiválasztott és jónak tartott úton, akkor is, ha ezzel másoknak fájdalmat, keserűséget, csalódást okozott.

Anyja egész életében úgy érezte, hogy őt igazán - ahogy ő szerette volna - senki sem szerette. Nagyanyja két kicsi gyerekkel maradt özvegyen, miközben javában zajlott a második világháború. Nem volt segítsége. Alig volt húsz éves, amikor a tehetős, nála jóval idősebb csabai férfi teherbe ejtette és elvette, majd a lány után másfél évvel megérkezett egy fiú is a családba. A félárva gyerekek, miután anyjuk Budapestre költözött a nővéréhez, hogy munkát találjon, nevelőszülőkhöz kerültek falura. Az első hely rettenetes volt. Nem kímélték őket. Az istállóban aludtak. Ha a kenyér morzsái a földre estek, mind az utolsó szemig össze kellett szedniük. Rettegtek, hogy mikor kapják a pofont. Innen hamar visszakerültek a lelencbe. Szerencséjükre jött anyus és apus, akik a saját lányaik mellett nevelték őket éveken át. A jómódú parasztcsaládnál eltöltött évek a békés gyerekkort jelentették. Anyja itt élt először és sokáig utoljára biztonságban, meghittségben. Nagyanyja éveken át gyerekei felé sem ment, nem látogatta őket. Amikor a háború után előkerült és leutazott hozzájuk, a fia nem ismerte meg és váltig állította, hogy anyus és apus idősebb lánya az ő mamája.

Újabb évek teltek el mire nagyanyja rendezni tudta életét. Másodszor is férjhez ment, dolgozott, lett lakhatása. Végre kérvényezhette gyerekei magához vételét. A fiút maga mellett tartotta, a tíz éves lányt egy Pest megyei intézetbe adta. Az intézetet az angolkisasszonyok tartották fenn. Amikor a testvérek megöregedtek, akkor is gyakran összevitatkoztak azon, hogy vajon ki volt a szerencsésebb, aki intézetbe került, de volt mit ennie és kényelmes helyen lakhatott vagy az, aki anyjukkal maradhatott, de nem sokra ment vele, mivel gyakran volt része nélkülözésben. Soha nem jutottak ebben sem közös nevezőre. Anyja akkor került haza, amikor elérte a munkaképes kort és így volt, amikor ő volt az egész család eltartója. A törékeny kamaszlány számára kemény időszak volt a szövőgyár három műszakban. Nagyon kellett igyekeznie, hogy tudja tartani a lépést. A család kihasználta, pénzét elvették. Tizenhét körül volt, amikor elszökött otthonról, de rendőrökkel vitették vissza, mondván még kiskorú. Nagyanyja akkor már harmadik férjét fogyasztotta, összesen háromszor özvegyült meg. Azt nehéz lenne megmondani, hogy ezzel a férjeket kímélte vagy nagyanyját büntette a sors az összes múltbéli és a későbbiekben elkövetett bűneiért.